2008. június 21.
Osho
Ösztönösen viszolygok a nagyszakállú, bölcs keleti mesterektől. Ücsörögnek megvilágosodott, mindentudónak szánt arckifejezéssel, és amikor nagy kegyesen mondanak valami banális hülyeséget, akkor a híveik azonnal belemagyaráznak bármit és mindent a megosztott bölcsességbe.
„Kérek még egy csésze teát!” – így a mester… és a tanítvány máris tudja, hogy szeretett mestere itt valójában arra gondolt, hogy még egyszerűbben kell élni az életet, hogy az elfogyasztott teát el kell felejteni s helyette újat tölteni a csészébe, mert a tea sorsa és lényege az, hogy megigyák, és ostoba az, aki teából, vagy akár a csészéből várat akar építeni.
Egy teázóban ücsörögtem egy barátommal sok évvel ezelőtt, és valahogy szóba került Osho, akinek a tanítását ez a barátom nagyon nagyra tartotta. Én persze rögtön, automatikusan lázadoztam, hogy micsoda marhaság már ez, önmegtartóztatás, koplalás, nirvánavárás, meg minden.
A barátom már akkor is jól ismert engem, és tudta, hogy nekünk nem érdemes vitatkoznunk, mert mindketten hihetetlenül betonfejűek vagyunk. Ezért egyszerűen kölcsönadott egy pici, vékony könyvet, amit tulajdonképpen ez a bizonyos Osho írt. A címe ez volt: „Tantra: A lélekhez a szexualitáson keresztül”. Később vásároltam ebből a könyvből vagy féltucatot (annyi volt csak épp a Vörös Oroszlán Teaház boltjában), és furfangosan odaajándékoztam ennek-annak.
Azt tapasztaltam, hogy Osho nem egészen olyan, mint azok, akiktől viszolygok. Szakállas is, bölcs is, keleti is, mégis úgy tűnik, mintha tényleg volna mondanivalója, mintha valóban komolyan gondolná, amiket prédikál. Illetve prédikált, mert 1990-ben meghalt. Egyesek szerint a CIA mérgezte meg, a hívei szerint pedig nem halt meg, csak elhagyta a testét. Mindegy.
Ez az a bizonyos Osho, aki arról prédikált, hogy az ember akkor jár jól, ha feladja az „egóját” és eggyé válik a mindenséggel – de ez a nagy önfeladás és eggyéolvadás nem akadályozta meg őt abban, hogy kilencvenvalahány Rolls-Royce személygépkocsit gyűjtsön össze, amiket a hálás hívei ajándékoztak neki.
Ilyesmiket mondott:
Világra jön egy gyerek. Ha nincs semmi baja és mosolyog, nem sokat törődnek vele. De ha elbőgi magát vagy beteg, akkor egyszerre nagyon fontos lesz. Ezt a trükköt a gyerek hamar megtanulja. Ha szimpátiát akar és figyelmet, akkor betegnek kell lennie, vagy hangosan kell bőgnie. De ne legyen boldog, mert arra legfeljebb csak féltékenyek. És a féltékenység ellenségeskedéshez vezet. Ha boldogtalan, együttéreznek vele és barátságosak hozzá – különben nem.
Ti, örökös zsidók, ezért nem tisztelhetitek Jézust. Ő mindig olyan boldog; ő egy igazi vőlegény, aki a Létbe szerelmes. Lakmározik – böjtölés helyett.
A ti szentjeitek böjtölnek és boldogtalanok; miért lennél rájuk féltékeny? Annyira soványak, hogy kilóg minden bordájuk – együttérzel velük, sajnálod őket. „Biztosan tudják, mit csinálnak” – gondolod. És a te szimpátiád értéket ad a „szent” boldogtalanságnak.
Ez egy circulus vitiosus. És Indiában ez mindenhol így van. Nézz körül. Figyeld meg a szentjeinket; minél tovább böjtölnek, minél jobban ölik magukat, minél jobban mérgezik testüket, annál nagyobb szentek. Ha már csak vánszorogni képesek, és arcuk olyan, mintha viaszból lenne, és tántorognak az éhségtől… ezrek kezdik imádni őket. Ezeket az élő holtakat nagyra becsülik. Ők India nagy aszkétái; nyomorultságukat tiszteli a buta tömeg.
Hogy is szimpatizálhatnál hát Jézussal? Lehetetlen. Ott ül a barátaival az asztalnál, eszik-iszik és jól érzi magát. Biztosan énekeltek is és táncoltak is; én az ilyen összejöveteleket nem is tudom másképpen elképzelni. Élvezi az ennivalót, és meg is áldja. Amikor megtöri a kenyeret, az az ő teste, és a bor az ő vére. Benned Isten éhes; azt mondja, legyen az evésből ima, mert minden ami van, Isten ajándéka.
Itt nem csak arról van szó, hogy Jézus megengedi tanítványainak az evést és az ivást, ez annál sokkal több.
Igen, ez annál sokkal több. Itt nem a test kielégítéséről van szó… nem, mert az nem lenne rendkívüli, az nem lenne az élet ünneplése, az nem lenne eksztázis. Itt az evés és az ivás szimbólum. Az élet több, mint a szükségletek kielégítése – az élet eksztázis. A bort nem azért iszod, mert szomjas vagy, arra ott a víz. A bor szimbólum. A kenyér szükséglet, mindenkinek szüksége van rá, de a bor nem. A bor az élet ünneplése – Jézus vére.
Ha Jézust látod barátaival az asztalnál enni-inni, akkor te őt nem sajnálod, hanem irigyled. Ezt nem tudták neki megbocsátani, ezért ölték meg – irigyelték. Ez a viselkedés megbocsáthatatlan volt; egy szent, aki ráadásul azt mondja, ő Isten fia, nem így viselkedik.
Ti a félholtakat szeretitek, a pesszimistákat; velük minden rizikó nélkül tudtok szimpatizálni. Miért? És az is egy misztérium, hogy te egyre inkább olyan leszel, mint a szentjeid, mert mindig azzá válsz, akivel azonosítod magad, akit tisztelsz.
Én azt tanácsolom, azt tiszteld, aki boldog és ne azt, aki kínozza magát, mert ők nyomorban élnek és nyomort teremtenek maguk körül is. Beteg emberek, beteges életfelfogással. Őrizkedj tőlük. Ne hajlongj a mazochisták előtt, mert azzal csak elősegíted a bolondságukat.
Azt hiszed, a fakír ott marad a szögeságyon, ha te oda se bagózol rá? Azt hiszed, az aszkéta tovább fog éhezni? Egy frászt. Otthagyják a templomaikat és kijönnek a vásártérre duzzogni. „Mi a fenének éhezek, ha senkit nem érdekel? Ha nem rendeznek körmenetet a tiszteletemre, akkor hiába kopog a szemem, hiába tántorgok… nem kíváncsi rám senki. Ott egye a fene – így már nincs értelme a dolognak.”
Ezzel segíts nekik te is; ez az, ami igazán emberséges. Ha nem ugrálsz körülöttük, akkor visszatérnek az életbe. De ameddig értékeled a mutatványt, addig nem. Te vagy a közönség. Ameddig te tapsolsz nekik – ők éheznek. A test fogy – de az ego hízik. A test a befektetés, és a buta tömeg tisztelete a haszon.
És ilyen a te életed is. Az ember ragaszkodik a szenvedéshez, mert az mindene. Ezért mondja Jézus: Az aratni való sok, de a munkás kevés.
[…]
És akkor jön Jézus, hogy kiszabadítsa az embereket a sötét odújukból, és azt mondja: „Nincs pokol. Gyere ki. A saját tudatlanságodon kívül nincs más pokol, a saját bezártságodon kívül nincs más pokol. Gyere, nyílj ki, és repülj újra. Olvaszd fel magad, olvadj szét és éld az életet megint. Gyere ki a napfényre, Isten itt vár rád.”
Hogy mire jó ez?
Nem túlságosan ijesztő, elég szalonképes, elég divatos is, de ennek ellenére megmozgatja a berozsdált idegpályákat. Még az sem kizárt, hogy nyugtalanító kérdések merülnek fel az olvasóban, amikre talán egyszer megpróbál választ is találni.
Olyan választ, amit nem csak illendőségből fogad el, hanem mert úgy érzi, hogy az pont neki szól. Amit pont neki, a régóta tévelygőnek súgnak a mester és utódainak további könyvei.
Mert „minden egy”, ugye? Mert mindannyian csak apró vízcseppek vagyunk a hatalmas óceánban. Na persze nem mindenkinek jutnak Rolls-Royce-ok és nem is részesítik őket 45 percenként orális szexben az ashramjukba sereglett hívő hölgyikék, hiszen nem lehet mindenki annyira ügyes, mint Osho. Annyira azért mégsem vagyunk egyformák, úgy látszik.