2014. január 15.

A jóságosan gonosz mindenható lehetséges lehetetlensége

Szigeti Sándor írása

Noha biztosra veszem, a legtöbben már nem számítanak új cikkekre vagy életjelre ezen a weblapon, ezúton is üdvözlöm a rendületlenül vissza-visszatérőket és köszönöm a kitartásukat, érdeklődésüket. Sajnos még mindig nem tudok ígéretet tenni a technikai megújulásra vagy arra, hogy elfogadható rendszerességgel kerüljön új tartalom a lapra, de nemrég, egy filozófus barátommal folytatott végtelen, teológiai természetű vitasorozatunk kapcsán meglepő felfedezés érlelődött bennem, amit szeretnék megosztani itt.

A filozófus cimborámról annyit kell tudni, hogy bár nem kötelezi el magát egyetlen vallás mellett sem, tisztában van azzal, mi a sátánizmus (sőt, aki érti, annak ez sokat mond: saját VB tulajdonosa évek óta), és remélhetőleg nem haragszik meg, ha világnézetét alapvetően teistaként jellemzem. Olyasvalaki ő, aki hisz egyfajta klasszikus, monoteista értelemben vett isten létében, és talán hozzá legközelebb a keresztényi elgondolás áll. Hisz a túlvilágban, azaz a halál utáni létezésben, és valószínűnek tartja, hogy végső soron mindenki eljut valamiféle mennyországba, és esetleg a végletesen gonoszak számára van pokol is. Hiszi (vagy csak reméli?), hogy a világ működtetője egy mindenható, mindentudó és jóságos, igazságos lény.

Évtizedek óta folyik közöttünk az eszmecsere, és abban a kivételes örömben van részem, hogy elmondhatom, mindketten igyekszünk egymás álláspontját megérteni, és (komolynak szánt) érveinket a legobjektívebb módon vizsgáljuk és mérlegeljük. Időről-időre mindketten meg vagyunk győződve arról, hogy a legutóbb előadott éleselméjű gondolatunk megadja a kegyelemdöfést a másikunk álláspontjának, bár, szinte biztos vagyok abban, hogy mindketten csalódottak lennénk, ha nézeteltérés hiányában egyszer véget érne a vitánk.

Aki hasonló filozófiai, teológiai vitákban szeret részt venni, hasznát veheti egy praktikus, angol nyelvű gyűjteménynek, ami az értelmes emberek közötti vitákban gyakran elkövetett (de elkerülendő) érvelési hibákat foglalja össze. Innen szerezhető be a “Thou Shalt Not Commit Logical Fallacies” anyaga: https://yourlogicalfallacyis.com/

A gonosz problémája

Már az ősi görögök idejében megfogalmazták a mindenható és jóságos isten létezésével szembeni kétségeket. Ezt a felvetést a hagyomány szerint Epikurosz nevéhez szokták kötni. Itt jegyzem meg, hogy az epikuroszi etika közel áll a sátánizmushoz, sőt, Gilmore főpap szívesen használja az „ateisztikus, szkeptikus epikureizmus” kifejezést is, amikor a sátánizmusról kérdezik.

A jóságos és mindenható isten nemlétezése a következőképpen vezethető le:

1. Ha létezik Isten, akkor Isten mindenható, mindentudó és erkölcsileg tökéletes.
2. Ha Isten mindenható, akkor Istennek hatalmában áll, hogy eltöröljön minden gonoszságot.
3. Ha Isten mindentudó, akkor Isten tudja, hogy a gonoszság létezik.
4. Ha Isten erkölcsileg tökéletes, akkor Isten vágyik rá, hogy eltöröljön minden gonoszságot.
5. Létezik gonoszság.
6. Ha gonoszság létezik és Isten is létezik, akkor:
   • Istennek nincs kellő hatalma a gonoszság eltörléséhez; vagy:
   • Isten nem tudja, hol és hogyan nyilvánul meg a gonoszság; vagy:
   • Isten nem vágyik rá, hogy eltörölje a gonoszságot.
7. Következésképpen Isten nem létezik.

Rövidebben összefoglalva ugyanezt:

Isten eltörölné a gonoszt, de képtelen rá? Akkor Isten nem mindenható. Képes volna rá, de nem óhajtja? Akkor Isten rosszakaratú. Képes is rá és óhajtja is? Akkor hogyan létezhet gonoszság? Nem képes rá és nem is óhajtja? Akkor miért neveznénk Istennek?

Mi a gonoszság?

Mindenki tisztában van azzal, hogy az életben elkerülhetetlen a szenvedés. A keresztény etika a szenvedés létét a bűnbeesésre vezeti vissza. Úgy tartják, az ember őse bűnt követett el az isteni törvények ellen, és büntetése az, hogy élete során vezekelve, az isteni törvényeknek alávetve magát megtisztuljon, így nyerve bocsánatot és bebocsáttatást a fájdalmaktól mentes, örök boldogság világába, amit Paradicsomnak is neveznek.

Noha nemigen érthető, miképpen tévedhetne akkorát egy mindentudó és mindenható lény, hogy eleve gyári hibával készített teremtményeitől olyasvalamit várjon el, amire nem lehetnek képesek, a vallásukat filozófiailag védeni igyekvők a szeleburdi gyermek és a szigorú, de igazságos nevelőszülő hasonlatát szokták felhozni. Szerintük, ahogyan időről-időre kisebb-nagyobb büntetéssel kell nevelni a meggondolatlanul ön- vagy közveszélyes tettekre vetemedő csemetéket, ugyanez nyilvánul meg a kitaszíttatásban is. Ezek a vallásvédők (apologéták) elfelejtik, hogy míg az emberi szülők lehetőségei korlátozottak, addig a vallásuk istene nézeteik szerint mindenható, mindenütt jelen levő és mindentudó is, tehát eleve elháríthatna minden veszélyt, ami a kicsinyeit fenyegethetné. Hogy azzal a lurkók nem tanulnák meg, mit és hogyan kell csinálni, mi a helyes? Ugyan, a szívverés és a lélegzés, vagy a táplálkozás sem tanult tevékenység, mégis rendelkezünk velük. Hogy nem volna szabad akaratunk, ha nem dönthetnénk az isteni törvény elfogadása vagy elutasítása mellett? Ugyan, ahogyan nem választhattuk meg születési körülményeinket, és életünk fölött is csak igen korlátozott befolyással rendelkezünk, elmondhatjuk, hogy a végtelenhez képest igen szűkös menüről választhatjuk, mihez is szeretnénk kezdeni, arról nem is beszélve, hogy nincs okunk feltételezni, hogy csakis a keresztényi isten akarata fontolandó meg, amikor számtalan istent és törvényt talált ki magának az ember.

Az apologéta arra is rámutathat, hogy a túlvilág elképzelhetetlen, de mindenképpen vágyakozásra méltó jutalmai valóban kárpótolják majd a bűnbánó hívőket az őket életükben ért megpróbáltatások miatt. Azaz, eszerint az álláspont szerint, ha én rácsapok az ujjadra egy kalapáccsal, de utána veszek neked egy biciklit, akkor végtére is jóságosan bántam veled. Innentől kezdve pedig már csak matematika és egyezkedés következik: egyetlen emberöltőnyi, azaz néhány évtizednyi átlagos szenvedés mekkora jutalommal váltható meg? Ha mondjuk valakit élve megnyúznak, de előtte végig kell néznie a családja kiirtását, azt hányezer évig masszírozzák a túlvilágon a dióköldökű hurik, amíg boldog hálával tekinthet arra a lényre, aki ezt az egészet így elrendelte? Ha pedig azt mondjuk, hogy a világ (vagy csak a mennyországi lét) időben végtelen, akkor azt is mondhatnánk, hogy a végtelenhez képest tetszőlegesen kevesebb ideig tartó, a legzabolátlanabb képzeletet is felülmúló mértékű kínzás is kompenzálható kellően hosszabb mennyországi üdültetéssel.

Számomra ez a gondolatmenet elfogadhatatlan, és ilyen mértékű agymosással csak Orwell: 1984 című regényében találkoztam. Az orwelli duplagondol tökéletesen megfosztja az emberi lényt az értékeléstől és az önállóságtól, tehát éppen attól az állítólagos szabad akarattól, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy felelősségre lehessen vonni bármilyen tett elkövetőjét. Bűnös-e a kalapács, amivel a korábbi példában az ujjadra csaptam, vagy inkább én vagyok gonosztevő, aki a kalapácsot saját akaratom szerint használtam? Ha az embernek nem volt választása szabad akarat híján, akkor emberi fogalmak szerint nem vonható felelősségre a bűnbeesés miatt, hiszen az a tervezőjét és a gyártóját terheli. Ha pedig a végletesen megszédült hitvédő arra jut, hogy Isten nem emberi fogalmak szerint ténykedik, s ezért nem bűnös – akkor azonnal meg kell szakítani vele minden kapcsolatot, mert az illető a legjobb esetben is veszélyes pszichopata, azaz kártevő, gyilkos fenevad.

Multiverzumok

De legyünk inkább optimisták, és vizsgáljuk meg, menthető-e a menthetetlen! Van-e megoldás, ahol a mi világunk is létezik, és ugyancsak létezik egy mindenható, mindentudó, jóságos teremtő lény?

Lelövöm a poént: létezik ilyen megoldás, de azt is hozzáteszem, a hívőknek nem fog tetszeni az eredmény.

Talán már hallottad elméleti fizikusok előadásaiból az úgynevezett multiverzum, vagy párhuzamos világok elméletét. Ebből az elméletből minket most annyi érdekel, hogy úgy véli, minden olyan alkalommal, amikor egy eseménynek többféle kimenete lehetséges, akkor valamennyi eredmény létrejön, végtelensok új, párhuzamosan létező világot alkotva, noha mi a természetünknél fogva csak egyetlen történésfonalat érzékelünk. Eszerint létezik olyan párhuzamos világ, ahol épp ellenkező nemű vagy, netán hupilila a hajad és te vagy a nürnbergi per fő vádlottja, és olyan is, ahol sosem születtél meg, és olyan is, ahol százmillió évvel később látsz napvilágot.

Vedd észre, hogy már a jelenlegi képzelőerőddel (amit bátran ismerj fel annak, ami: alkotó- és teremtőerő) is el tudsz gondolni tetszőlegesen sok párhuzamos világot, sőt, pontosan ezt teszed, amikor a múltadra próbálsz visszaemlékezni, vagy azon töprengsz, mit kellett volna tenned egy bizonyos helyzetben, vagy amikor a jövődet tervezgeted!

Azt is saját magadon tapasztalhatod, hogy el tudod képzelni, mit érezhet, mire vágyhat másvalaki, akár élő személy, akár csak az olvasmányaidból ismert, képzeletbeli lény. Ha a sorsod átlagfeletti beleérző, azaz empatikus készséggel látott el, meglehet, könnyeket is ejtesz olykor filmnézés közben, amikor erős érzelmi töltésű helyzetbe kerül egy szereplő.

Nyugodtan feltételezhető így – elméleti síkon maradva, vagy merészebben, ha úgy tetszik, párhuzamos dimenzót alkotva – olyan tudatos lény, aki sokkal gazdagabban, élénkebben tud emlékeket felidézni, mint az ember. Abban a reményben, hogy érthetőbbé tegyem ezt a gondolatot, az úgynevezett „éber álom” élményét és technikáját ajánlom a figyelmedbe; vagy egyszerűen csak indulj ki abból, hogy némelyik álmod kiemelkedően valószerű: ha rémálomból riadsz, akkor még az ébredésed után is izgatott maradsz hosszú ideig, ha pedig kellemes kalandod volt, boldogan időzöl még egy kicsit a „csupán” álombéli, de számodra mégis teljesértékű élményt dédelgetve.

És itt jön a cseles rész!

Ha feltételezünk egy mindenható, mindentudó és jóságos teremtőt, akkor ennek a lénynek tudnia kell, hogy mi a gonoszság, mi a fájdalom. Pontosan kell tudnia, mit jelentenek ezek, másképpen nem dönthetne úgy, hogy ezeket el akarja kerülni, nem volna értelmezhető a „jó”. Hogyan is hozhatna létre bármit, amiről ne volnának tökéletes ismeretei? Ezen a ponton kapunk mi, „halandók” szerepet: amit mi a saját létezésünkként élünk meg, azok – a megfelelő nézőpontból szemlélve – megkülönböztethetetlenek egy isteni hatalmú lény emlékeitől. Rendkívül gazdag, élénk emlékek ezek, hiszen ez a lény sokkal nagyobb hatásfokkal képes az emlékeit (a te emlékeid) felidézni, mint azt saját elméddel elérni valaha is remélhetnéd. Azaz, az ilyen isten számára minden létező és létezhető lény teljes élettapasztalata – ne felejtsd el: valamennyi párhuzamos univerzumban létezhető lényről beszélünk – elérhető, sőt, valóságos tudás, élő, éber élmény. Azonban, ahogyan a geocentrikus világképet felváltotta a heliocentrikus, manapság pedig a konzervatív tudomány is galaxisokról beszél, ehhez hasonlóan megfontolható, hogy az általunk ismert tudatállapot, tudatmegélés, a világ létezése nem szükségszerűen „valamennyi létezés” és valamennyi tapasztalás központja, sőt, mert ahogyan mi megéljük a létezésünket, annál intenzívebb, nagyszabásúbb létezési formák is valóságosak lehetnek.

Ahhoz tehát, hogy egyszerre létezhessen mindenható, mindentudó és jóságos isten, és mi is élhessünk a saját, közömbös, szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli, elhagyatott világunkban, mindössze végtelensok párhuzamos valóságot és nem a mi létezésünkön alapuló, nem azt középpontnak vevő létezésmodellt kell alkotnunk vagy elfogadnunk. A hívő tehát kikerül a központból, elveszíti minden reményét, de cserébe megkapja azt, amire állítólag vágyott: a mindenható, mindentudó és jóságos Istent. Sokra megy vele!

Úgy érzem, sikerült elvágnom a gordiuszi csomót – de ettől még nem változott semmi.

A kereszténység, és az összes többi, úgynevezett jobbfelőli ösvényt járó ideológia ugyanúgy – optimistán feltételezve – naiv, együgyű vallás, realistán vizsgálva pedig kártékony, hazug, félrevezető, a gondolatot és az alkotást béklyóba záró, szellemileg fojtogató méreg marad, amitől meg kell szabadulni, hogy törekedni lehessen egy élhetőbb, boldogabb, szebb világ megalkotására, amit az ember hoz létre a maga akaratából, a maga gyönyörűségére, a maga dicsőségére.

Hail Satan!