2015. január 7.
Meghatározó nézőpontok
Világnézeti témájú beszélgetésekben sokan esnek abba a hibába, hogy nem tisztázzák az alapokat és nem precízen meghatározott fogalmakat használnak. Ezért aztán hézagok támadnak a megértésükben, amiket olykor nem is vesznek észre, vagy nem fogadnak el magukra érvényes helyes megállapításként. E hézagok miatt pedig a világról, egyes fogalmakról alkotott elméleti modelljük hiányos és hibás lesz, ami több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajthat.
A vallások, illetve pontosabban, az egyéni világnézetek alapvető kiindulási pontját gyakran egyszerűsítik két pólusra: teista és ateista álláspontra, más szóval, istenhívőségre és isten nélküliségre. (A deizmussal és az agnoszticizmussal ebben a cikkben nem foglalkozom. A deista álláspont a világ működésébe annak megteremtése után már be nem avatkozó alkotó istenség létezését feltételezi, ahol a világ automata gépezetként halad az esetlegesen előre meghatározott célja felé. Az agnosztikusok vagy nem képesek eldönteni, jelent-e bármi hasznosat számukra az „isten” szó, vagy úgy tartják, isten létéről sosem lehet megbizonyosodni. E cikk szempontjából a deizmus és az agnoszticizmus egyaránt olyan életmód, aminek nem része a személyes kapcsolat a világ sorsát folyamatosan ellenőrző és szükség szerint beavatkozó istenséggel.)
Rá szeretnék mutatni, hogy a két jelző – az ateizmus és a teizmus – önmagában keveset, szinte semmit sem segít az emberek világnézetének megértésében, hiszen bár mindkét fogalom az „isten” szóra épül, éppen ez az alapfogalom az, ami a legkevésbé definiált, s emiatt gyakran gumifogalommá korcsosul, amikor egy párbeszéd résztvevői mindketten saját értelmezésben használják az „isten” szót, de mindketten mást értenek alatta, így a párbeszéd szükségképpen kudarcba fullad.
Nincs egységes, általánosan elfogadott meghatározása az „isten” szónak, így csak körülbelüli közös jellemzőit lehet összegyűjteni, ám az így kapott eredmény még mindig túlzottan esetleges, semhogy koherens világnézet, önálló életfilozófia épülhetne rá. A vallások esetében a hiányzó – ironikusan akár isten alakú űrnek is nevezhető – részt maga az ember pótolta, amikor kitalálta a mitológiát, és az arra épülő hagyományt, a szertartásokat, a vallási rendszereződést.
Hasonlóan megosztó alapvetés az ontológia, a lételmélet gyakorlati leképezése, amit szintén kétpólusú skálára szokás egyszerűsíteni: materialista vagy idealista álláspontra. A materialista nézet szerint a világ bármely jelensége visszavezethető az anyagra, míg az idealista álláspont arra következtet, hogy az elme, a tudat a létezés forrása.
A vallások általában idealista alapvetésre helyezkednek, erre utal az ábrahámita hagyomány teremtésmítoszában a „kezdetben vala az Ige”, a materializmus pedig korunkban főleg a tudományos világ számára biztosít közös nevezőt.
Érdekes módon éppen a tudomány, kiváltképpen a fizika fejlődésének köszönhető, hogy a materializmus egyre kevésbé tűnik fenntartható, egyeduralkodó ontológiai magyarázatnak, és bár senki sem volna olyan ostoba, hogy tagadná az anyag létezését, biztosra vehető, hogy az ontológiai skála nem sokáig marad kétpólusú, hiszen mindkét véglet hasznos és igaz, ha megfelelőképpen értelmezzük és használjuk e fogalmakat.
Itt is azt a megtisztulást figyelhetjük meg, amivel a korszakokon át a babonaság szennyétől bemocskolt gondolkodás megújul, új erőre kap, és a régmúlt hazugságoktól megszabadulva elfogulatlanul nézhet körül a világban, hogy valódi célt, valódi magyarázatokat találjon.
Az idealizmus kapcsán joggal merül fel a kérdés, mit értünk tudat alatt, hogyan és milyen módon lehetséges, hogy ez a bizonyos „tudat” alkotja és teremti a világot. Nem azt mondják-e ezzel, hogy a híres-nevezetes isten ücsörög a világ közepén szellemi maszturbációt folytatva, amit kevésbé közönségesen teremtésnek, ex nihilo genézisnek is hívhatnánk?
Erről szó sincs. A tudati eredet egyáltalán nem korlátozódik egyetlen, végtelenül bonyolult tudatra, annál is inkább, mert a korlátlan hatalmú és korlátlan tudású teremtő feltételezése olyan logikai képtelenségeket eredményez, amiket csakis a logikát félredobva lehet feloldalni, ez viszont az élet bármely más vonatkozását vizsgálva is tragikus következményekhez vezet, így semmi okunk feltételezni, hogy helyesen képezné a valóságot.
Éppenhogy az ellentétes oldalról közelítve a kérdést meglepő felismerést tehetünk: feltéve, ha a világot öröktől fogva létező, végtelenül sok és a lehető legegyszerűbb, „legoktondibb” tudatparazsak teremtik, mintha eltűnnének az ellentmondások. Eszerint a valóság azért olyan, azért stabil, azért kiszámítható és megismerhető, mert igen szegényes képzeletvilágú tudatkezdemények sokasága alkotja, „akikből” helyenként bonyolultabb tudatkolóniák is összeállhatnak. Minél komplexebb egy ilyen kolónia, annál gazdagabb a képzeletvilága, annál sokrétűbbek a céljai, ugyanakkor annál inkább kényszerítve van a környezetétől, s ezért van, hogy az emberi tudattal rendelkezők nem bírnak korlátlan hatalommal a „közös színpadon”.
A fenti elképzelés csupán annak illusztrálására alkalmas, hogy lássuk, az idealizmus elvét alapul véve is könnyen található olyan rendszer, ami alternatívája a klasszikusnak tartott istentudati teremtésnek. Ha pedig a tudatkolóniák történetéhez hozzávegyítjük azt a kvantumfizikai jelenséget, amely szerint a megfigyelés ténye befolyásolja a folyamatok eredményét, máris bátran szellemi párbajra hívhatók korunk legzavarosabb elméjű prédikátorai.
Jól tesszük azonban, ha felismerjük, hogy az olyan jelenségeket, amelyek működésének megértéséhez még nem rendelkezünk kellő ismeretekkel, a legcélszerűbb annak elfogadni, amik: még ismeretlen jelenségekként. Ez nem szabad, hogy bárkit megakadályozzon elméletek felállításában, de mélyre ható, megalapozatlan, igazolatlan kijelentésekkel csak táplálnánk a megértést ellehetetlenítő hiedelmek létét.