2008. június 21.

A lovecrafti világkép

Szigeti Sándor írása

„A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok – melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre – mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.”

– H.P. Lovecraft: Cthulhu hívása

2005-ben kitűnő némafilm készült a Cthulhu hívása történetéből.

Howard Phillips Lovecraft amerikai író-költő volt. Kitalált történeteket írt, melyeknek egy része olyan világképet ábrázol, ami joggal pályázhatna a legpesszimistább, legreménytelenebb, legborzalmasabb világ titulusára. A legriasztóbb az egészben az, hogy nem zárható ki, hogy Lovecraft esetleg tényleg a mi valóságunkat, „a valóságot” mutatta be…

Az ember része ugyan a világegyetemnek, létezik, de nincs valódi hatalma, és sosem kapaszkodhat fel, sosem lehet több annál, mint ami: múlandó, jelentéktelen porszemnyi szereplő, vagy még inkább statiszta. Erről a keserű, kilátástalan, ám bizonyos szempontból mégis megnyugtatónak található álláspontról az Ex Oblivione című prózaverse szól, aminek így szól a befejező mondata:

„Így végre – boldogabban, mint valaha is remélhettem volna – feloldódtam újra a kristálytiszta feledés otthonos végtelenjében, ahonnan az Élet démona hívott elő egyetlen röpke, magányban eltöltött órára.”

Ez a mondat mintha csak a buddhista felfogás szerinti nirvánára utalna. Arra a fajta megsemmisülésre, ami nem fájdalmas, mert nem marad semmi, ami fájhatna, és amiből már nem kerülhet vissza a megfáradt tudat a kényszerű újjászületés forgatagába.

De addig is, amíg bekövetkezik az elkerülhetetlen halál, az ember él.

Az élet tapasztalatok sorozatát jelenti, és az ember – tudatlansága és természete miatt – leküzdhetetlen vágyat érez, hogy megismerje, kiismerje a világot, és benne önmagát is. A világ egyelőre, amíg a „mozaikkövek nem illeszkednek” nem tűnik kimondottan ellenségesnek, bár kétségkívül veszélyes és nem sok változást bír el a végtelen űrben úszó parányi otthonunk, a Föld bolygó. Az átlaghőmérsékletnek már néhány foknyi változása is elég ahhoz, hogy visszafordíthatatlan kataklizmát elindítva kipusztítsa az életet a felszínről.

Lovecraft világában azonban más veszélyek is lesnek az emberre, és ellenük csakis egyvalami segít: ha nem tudunk róluk és lehetőleg soha meg sem sejtjük a létezésüket.


Lovecraft több írásában is utalt olyan „szögekre”, nem-euklidészi síkokra és formákra, amik az őrületbe kergetnek bárkit, aki elég balszerencsés ahhoz, hogy megpillantsa ezeket.

Miről van itt szó tulajdonképpen? Arról, hogy a bevett szokások, a régóta ismert mintázatok, jellemzők hirtelen megváltoznak olyan módon, ahogy azzal az illető addig még nem szembesült soha. Nem is olyan régen hallani lehetett arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregében fontolóra vették, hogy az iraki foglyokat a Metallica zenekar zenéjével fogják sokkolni, kínozni (talán éppen a Call of Ktuluval vagy a The Thing That Should Not Be-vel?). A foglyok számára az a fajta zene elviselhetetlen lett volna.

Egy spanyol művészettörténész nemrégiben felfedezte, hogy az 1930-as évek végén vívott véres polgárháborúban anarchista művészek – például Alphonse Laurencic – elmebomlasztó börtöncellákat építettek. Az ötletet a Bauhaus stílus és a szürrealizmus nevességeinek – Kandinsky, Klee, Luís Buñuel és Salvador Dalí – alkotásai inspirálták.

Az ágyak 20 fokos szögben lejtettek, ezért gyakorlatilag lehetetlen volt rajtuk aludni. A cella alapterülete körülbelül 2 × 1 méter volt, és mindenhonnan téglablokkok álltak ki, hogy a fogoly ne sétálgathasson fel s alá. Odabent tulajdonképpen csak egy dolgot tehetett a szerencsétlen: az íves falat bámulhatta, amit elmeháborító formájú és mintázatú kockák, négyzetek, vonalak és spirálok borítottak, amik a szándékosan választott színkombinációknak, perspektíváknak és arányoknak köszönhetően szinte elviselhetetlen nyomást gyakoroltak az amúgy is feszült idegekre, hiszen a tervezők olyan megvilágítást alkalmaztak, amitől a fal mintázata mozogni látszott.

Olyan kőpadot terveztek, amiről a fogoly egyszerűen lecsúszott, és olyan kamrával is kísérleteztek, amit kátránnyal festettek ki, ami a barcelonai nap hevétől felmelegedve fullasztó hőséget ontott magából.

Állítólag előszeretettel használták a zöld színt, ami pszichikailag melankóliát és szomorúságot keltett a foglyokban. Hát nem különös, hogy a kórházak beltereit olyan megfontolásból festik dominánsan zöldre, mert az állítólag nyugtató hatású…

Mivel a világot az érzékszerveinken keresztül érzékeljük, s a benyomásaink alapján állítjuk össze és fogalmazzuk meg önmagunk számára a megismert világ „szabályait” és törvényszerűségeit – amit aztán az egyszerűség kedvéért vagy a józan eszünk védelmében kiterjesztünk és érvényesnek deklarálunk a világ többi, eddig ismeretlen részeire is –, könnyen belátható, hogy nem kell hozzá más, hogy az ismert környezetnek köszönhető viszonylagos biztonságérzetünket elveszítsük: elég, ha olyasmiket látunk, hallunk és tapasztalunk – amik nem lehetnének olyanok, amilyenek.

Még csak nem-emberi szörnyek sem szükségesek.

Lovecraft azonban népes világegyetemet álmodott nekünk, aminek közepén a tébolyult istenek körültáncolják Azathothot, a vak és őrült istent, a szörnyűséges nukleáris káoszt.

Ezek a lények általában sokkal nagyobb hatalommal és tudással rendelkeznek az embereknél, és csakis annak köszönhetjük létezésünket, hogy elég nagy a világegyetem és hogy nem vagyunk jelentősebbek holmi ócska kis hangyabolynál.


Milyen érzés lehet ebben a világban emberfölötti lénynek lenni? Azt hiszem, ebből megfelelő ízelítőt ad Lovecrafttől a kedvenc versem, a Nemezis:

H.P. Lovecraft

Nemezis

Láttam ásítani a sötét világot,
A fekete bolygók csillagtalan hevét –
Céltalan pályákon vak módján haladnak,
Ki ismerné mindük hatalmát és nevét?

Kornya Zsolt fordítása

Ez pedig a teljes szövegű eredeti:

Nemesis

by H.P. Lovecraft

Through the ghoul-guarded gateways of slumber,
Past the wan-mooned abysses of night,
I have lived o’er my lives without number,
I have sounded all things with my sight;
And I struggle and shriek ere the daybreak, being
driven to madness with fright.

I have whirled with the earth at the dawning,
When the sky was a vaporous flame;
I have seen the dark universe yawning
Where the black planets roll without aim,
Where they roll in their horror unheeded, without
knowledge or lustre or name.

I had drifted o’er seas without ending,
Under sinister grey-clouded skies
That the many-forked lightning is rending,
That resound with hysterical cries;
With the moans of invisible daemons that out
of the green waters rise.

I have plunged like a deer through the arches
Of the hoary primordial grove,
Where the oaks feel the presense that marches
And stalks on where no spirit dares rove,
And I flee from a thing that surrounds me, and leers
through dead branches above.

I have stumbled by cave-riddled mountains
That rise barren and bleak from the plain,
I have drunk of the frog-foetid fountains
That ooze down to the marsh and the main;
And in hot cursed tarns I have seen things I care not
to gaze on again.

I have scanned the vast ivy-clad palace,
I have trod its untenanted hall,
Where the moon rising up from the valleys
Shows the tapestried things on the walls;
Strange figures dischordantly woven, that I cannot
endure to recall.

I have peered from the casements in wonder
At the mouldering meadows around,
At the many-roofed village laid under
The curse of a grave-girdled ground;
And from rows of white urn-carven marble I listen
intently for sound.

I have haunted the tombs of the ages,
I have flown on the pinions of fear
Where the smoke-belching Erebus rages;
Where the jokulls look snow-clad and drear:
And in realms where the sun of the desert consumes
what it never can cheer.

I was old when the pharaohs first mounted
The jewel-decked throne by the Nile;
I was old in those epochs uncounted
When I, and I only, was vile;
And Man, yet untainted and happy, dwelt in bliss on
the far Arctic isle.

Oh, great was the sin of my spirit,
And great is the reach of its doom;
Not the pity of Heaven can cheer it,
Nor can respite be found in the tomb:
Down the infinite aeons come beating the wings of
unmerciful gloom.

Through the ghoul-guarded gateways of slumber,
Past the wan-mooned abysses of night,
I have lived o’er my lives without number,
I have sounded all things with my sight;
And I struggle and shriek ere the daybreak, being
driven to madness with fright.

Gondolni sem jó arra, mit jelenthet az öröklét ilyen körülmények között. Talán nem minden esetben rossz dolog jelentéktelen statisztának lenni egy rémtörténetben.

Végezetül azért a biztonság kedvéért még gyorsan kijelentem:

Iä! Iä! Cthulhu Fthagn! Ph’nglui mglw’nfah Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn!