2008. október 28.
Az emberáldozat
Az isteneknek – az emberek sorsáért aktívan tenni képes hatalmaknak – az ősidőktől fogva igyekszenek a kedvükben járni kisebb-nagyobb ajándékokkal a halandók. Mivel az isteneket mindig a saját képükre teremtették az emberi kultúrák, természetes volt, hogy a gazdagabb ajándék, a nagyobb lemondással járó, áhítatosabb odaadást demonstráló felajánlás kedvezőbb isteni elbírálásban részesülhet.
Az emberi életet gyakran tartották a legértékesebbnek – noha nyilván nem volt mindenki élete egyformán értékes –, hiszen az emberrel annyi mindent lehet kezdeni, például tud dolgozni, elszórakoztat, megvéd, teljesíti parancsainkat, meg lehet vele vitatni a világ dolgait, megtesz helyettünk olyasmit, amire nem vagyunk képesek vagy amit nem akarunk vagy tudunk megtenni. Az emberáldozat minden közösségben megjelent valamilyen formában.
Emberáldozatként fogható fel a primitív törzsek legyőzött ellenségeinek rituális kivégzése (korszerű kifejezéssel: felelősségre vonása), az eredetileg a szó legszorosabb értelmében vett önfeláldozó, véres, ősi szokás pünkösdi királyság néven néphagyománnyá szelídülése, de akár a szerzetesek világiasságtól elforduló életmódja, vagy a közösség érdekében saját életét a hivatásának mindenben alávető, elhivatott mesebeli tanárbácsi sorsa is. Célja minden esetben az istenség, a szuperorganizmus érdekeinek szolgálata.
Elterjedt tévhit szerint a sátánisták egyik kedvenc sportja az emberáldozat. A legenda a megkereszteletlen csecsemők zsírját az ördögnek szentelt gyertyák pompás alapanyagának tartja, ezért egy a gyermekével kicsit is törődő anya első dolga az újszülött megkereszteltetése kellett hogy legyen. Manapság is hallani rituális eredetűnek tartott gyilkosságokról, kínzásokról, amiket sok esetben – teljesen tévesen – a sátánizmussal kapcsolnak össze.
Gyakran keverik össze a sátánistákat azokkal a szerencsétlen deviánsokkal, akiket talán a leghelyesebb ördögimádónak nevezni, hiszen ők egy valóban létezőnek, tőlük függetlennek, fölöttük állónak tekintett isteni/ördögi személy kedvére próbálnak tenni. Hogy pontosan mit is vár el tőlük ez a bizonyos ördög, azt már vagy éktelen ostobaságokból összeállított okkultista publikációkból, vagy különféle módokon elért vallásos révület során túlvilágról sugalmazott parancsnak hitt ötletekből ismerik meg, melyek forrása valószínűleg elmekórtani esetnek bizonyulna. Míg az ókorban egész gulyákat, fejlett, izmos bikákat áldoztak az isteneknek, addig manapság az ördögöknek meg kell elégedniük kóbor macskákkal, tengerimalacokkal vagy repülő patkányokként is emlegetett galambokkal, amikért cserébe igazán nem várható el, hogy a pokoli fejedelem komolyabban is támogassa az ímmel-ámmal adó híveit, akiket azért valamelyest így is kárpótol a kábítószer, az alkohol és a valláskárosult kiváltságosok jussa, a hatalom illúziója.
A transzcendens dolgokkal való kapcsolattartás, vagyis a mágia – a világ dolgainak természetfölötti módon való befolyásolása – elképzelhetetlen az áldozatbemutatás koncepciója nélkül, noha a civilizálódással együtt megjelenő emberi jogoknak köszönhetően az áldozat szerepét a szerencsétlen sorsú emberektől a hasonlóan szerencsétlen sorsú állatok, esetleg növények, dísztárgyak, szimbólumok vették át, de a jelképes felajánlásnak továbbra is értékesnek kellett lennie, abszolút minimumként a lehető legnagyobb alázattal kellett átadni az istenségnek szánt ajándékot az adott fenséget képviselő papnak, aki bizonyos esetekben lehetett akár a felajánló maga is.
Anton LaVey világosan elmagyarázta a Sátáni Biblia mágiáról szóló fejezetében, hogy a mágikus természetű tevékenységeknél nincs szükség élőlények szó szerinti elpusztítására, mert az áldozatbemutatás valójában egyfajta szellemi–érzelmi energiát termel, és a valódi ajándék az így keletkezett energia, ami azonban nem a megsemmisülő életből, hanem a mágus speciálisan fokuszált tudatából származik. Tekintve, hogy a sátánista felfogás szerint az áldozatot élvező istenség mindig maga a sátánista mágus, így magától értetődő, hogy pontosan meghatározható az is, miféle ajándék találna a legkedvezőbb fogadtatásra.
A sátánista mágiában az emberáldozat szerepe szimbolikus. Az áldozat megsemmisítésére nem szó szerint, fizikailag kerül sor, és az áldozat minden esetben önmagát pusztítja el azzal a számára természetes életvitellel, ami miatt eleve áldozat lett belőle. Az emberáldozás folyamatának szerepe az, hogy a mágus elméjében a szertartás során feláldozott személlyel kapcsolatos negatív gondolatok olyan gondolati parancsokká transzformálódjanak, amik egyrészt felszabadítják a mágust a benne felgyülemlett feszültségtől és ellenérzéstől, másrészt pedig az áldozat akár szó szerinti pusztulásához vezetnek. Klasszikus fekete mágiáról van tehát szó, megtisztítva minden szükségtelen, teátrális külsőségtől vagy gyakorlati befolyásolástól, és ami akár egyszerű, de hatékony pszichodrámaként is magyarázható.