2008. augusztus 30.

Rosemary gyermeke

Szigeti Sándor írása

Rettegni sokan szeretnek. Ha a világ épp nem elég borzalmas, akkor a tábortűz köré kuporodva rémtörténetekkel szórakoztatja egymást a sok ráérő, nyugodt ember.

Roman Polanski filmjében, a Rosemary gyermekében az volt újszerű, hogy a gonosz sátánistákról kezdetben senki sem gyanította, hogy alvilági hatalmakkal paktáltak le. Amikor aztán a kedves, öreg szomszédnéni és bolyhos, ősz hajú szomszédbácsi által beszervezett férj – már a spájzban vannak az oroszok! – kántálni kezdtek, a film nézői olyan borzongást élhettek át, amit addig talán még soha, és csak félve mertek körbepillantani a nézőtéren, azt találgatva, hogy a többiek közül vajon kik lehetnek valamiféle ördögi szekta tagjai.

Van, aki úgy véli, a sátánizmus ősi, misztikus vallás, aminek inkább horrorfilmekben lenne a helye. A legtöbben valahogy úgy képzelik, ahogy a kígyóimádó szekta belső köre működött a Conan, a barbár című filmben: alattomos, ravasz módszerekkel hívőket csábítanak maguk köré, akiket agymosással fanatikus rabszolgáikká tesznek, majd hátborzongató, véres, kannibalisztikus szertartásokat végeznek a gonoszságot megszemélyesítő istenség dicsőítésére. Effajta praktikákkal működő kultuszok mindig termékeny táptalajra leltek az emberi kultúrákban, és bizonyára ma is vannak ilyen közösségek, ha jóval diszkrétebb és szerényebb keretek között – mert manapság az istenségek nem érnek teljes gulyákat vagy erejük teljében lemészárolt bikákat, be kell érniük egy-két hörcsöggel, galambbal és más teszkógazdaságos aprójószággal.

Észre kell azonban venni, hogy e kultuszoknál voltaképpen nem történik más, mint ami a manapság „ezoterikusnak” nevezett panteista jellegű újhippi világnézeteknél, vagy a tekintélyelvi megfontolásból történelminek hívott, nagy hagyománnyal és még hatalmasabb bűnlajtsrommal rendelkező egyházaknál: a hívők saját életüket isteninek tekintett törvényeknek alávetve élik, értékrendjük behódol a kihirdetett etika előtt, és valódi boldogságot, tényleges sikereket csak a haláluk után, a túlvilágon vagy újjászületve várnak.

Az elvetemültebbek némi evilági juttatásért cserébe – úgymond – eladják a lelküket Mefisztónak, vagy ahogy a diszlexiás ördögimádó jár, a Mikulás bácsinak, akit Santának becéznek az Óperencián túl.

A túlvilági ígéretekkel világi szomjukat oltani képtelen hívők alávetik magukat a hitük törvényeinek, saját sorsukat a rettegett túlvilági nagyúr kénye-kedvére kiszolgáltatják, és a misztikus módon megnyilvánuló, csak úgy kommunikáló istenség, az „ördög” akaratát teljesítik – legalábbis ezt hiszik. Az az ördög vezérli őket, akit egy kitalált mesevilág uralkodójának ellenlábasaként fundáltak ki nagyon is emberi elmék a megvezethető hívők feletti befolyás megtartására, elvégre közöttük még a lázadók is csak a kijelölt karámon belül mernek dacosan bégetni.

Egy létező szuperorganizmus, a társadalom törvényeit egy képzeletbeli, ám hatalmasabb szuperorganizmus, Isten vagy Ördög törvényei kedvéért felrúgják, mert hódolni akarnak.

Szolgaként élnek, nem uralkodóként, és el sem tudnak képzelni más helyzetet.

Ez a legfőbb különbség az ördögimádók és a sátánisták között.

Ezért tekintik a valódi sátánisták az ördögimádókat az emberi élet legalacsonyabb rangú megnyilvánulásának.

Nono, emeli fel mutatóujját intőn a jól informált polgár, és mint aki tudja a választ a betelefonálós tévésjáték kérdésére (amivel akár huszonezret is nyerhet, hívjon most!), sorolni kezdi, hogy ezek a csúnya sátánisták mennyi emberrel végeztek, és ugye nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Az 1980-as években az Egyesült Államokban tombolt a „sátánista pánik”. Ennek során, a különféle tévéshowkban egymás sarkát taposták a mindenféle ördögimádó szektákból szabadult, ott megkínzott, meggyalázott túlélők, akik hatásos tömeghisztériát gerjesztettek, de olyat, hogy végül az FBI kénytelen volt komolyan venni a vádakat, amely szerint nemzetközi szektahálózat keretében szervezett embervadászat, zsákmányszerzés folyik, és a gonoszság pókhálóját ezúttal nem szokás szerint a zsidók, hanem egyenesen a sátánisták szövik.

A körültekintő nyomozás során egyetlen esetben sem sikerült igazolni a vádakat. Az úgynevezett áldozatok vagy egyszerűen hazudtak, vagy eleve olyan szerény szellemi állapotban vegetáltak, hogy hamis emlékeket alkottak maguknak.

Ugyan, legyint erre jól informált polgárunk – aki tudja, amit tud –, szerinte nemzetközi összeesküvés rejti a tényeket, elég ha annyit mond: Solymosi Eszter!

Hiába, rettegés, bűnbakkeresés nélkül nem élet az élet, ezért ha én most a néhány bekezdéssel fentebb említett Index.hu tudósítást úgy kommentálom, hogy az a mexikói gyilkos nem sátánista, hanem minden bizonnyal keresztény vagy muszlim rituálékat hajtott végre, amikor „a Sátánnak” áldozott fel embereket, akkor egyet kell velem érteni.

Abban az esetben is, ha a „sátáni pánikról” szóló tébolyult keresztény képzelgések igazak lennének – csak feltéve, de meg nem engedve; hiszen nem igazak –, a misztikus sátánista alvilágnak tulajdonított bűntettek sem érhetnének fel azzal az eszelős kegyetlenkedéssel, amiket évszázadokon át, még napjainkban is elkövetnek Jehova, Jézus vagy Mohamed nevében.

Még ennél is bosszantóbb, amikor abba a hibába esünk, hogy kijavítjuk ezeket a tökfejeket, mire valami olyasmivel válaszolnak, hogy „ó, de hát én nem arról a fajta sátánizmusról beszélek, hanem az igazi sátánizmusról. Tudod, szüzek feláldozása, kutyák, macskák lemészárlása, és így tovább…”

Magister James D. Sass „Essays in Satanism” című könyvének egyik fejezetében olvasottak szerint helyesen tesszük, ha eztán protestánssal beszélgetünk, így nyugtathatjuk meg, hogy őt személy szerint nem vádoljuk, mert „én nem arra a kereszténységre gondolok, hanem az igazi kereszténységre. Tudod, Klu Klux Klán tagok, nyelveken szólás, könyvégetés, boszorkányégetés, ördögűzés keretében saját gyerekeik agyonverése, abortuszklinikák felrobbantása, és így tovább…”

Ha katolikussal, akkor: „én nem arról a katolicizmusról beszélek ám, hanem az igazi katolicizmusról. Tudod, amelyikben magukat korbácsolják, és Jézus húsát eszik és a vérét isszák, akik hitetleneket kínoznak, akik lebeszélni próbálják az óvszerről azokat az egyszerű embereket, akik azt hiszik, hogy az AIDS-et gyógyítja, ha kisgyereket erőszakolnak meg, de nem is csoda, mert papjaik közül sokan kisgyerekeket rontanak meg és mindezek tetejébe még minden erővel védik is a csuhás pedofiljaikat…”

Ha muszlimmal: „dehogy, én nem arról az iszlámról beszélek, hanem az igazi muszlimokról! Tudod, azokról, akik repülőket térítenek el hogy épületekbe csapódjanak, akik lányaikat, asszonyaikat fekete zsákruhák viselésére kényszerítik és úgynevezett becsületgyilkosságokat követnek el, akik kimetszik a kislányok klitoriszát, akik öngyilkos merényletben felrobbantanak bárkit abban a reményben, hogy megölhetnek néhány zsidót és akik karikatúrák miatt is gyilkolnak…”

No persze én is az igazi keresztényekről és igazi muszlimokról beszélek ám, azokról, akik fenik már a kést…

Megtehetik, hiszen szentírásaikban könnyen találnak a legvéresebb gaztetteket is igazoló passzusokat.

Próbáld meg ugyanezt a Sátáni Bibliával! Nem fog menni.