2015. január 19.
Agapé, Satanas!
A sátánizmus természetes ellenpólusa a kereszténységnek, és minden, az életet megtagadó, emberellenes vallásnak is. A sátánista büszkén szembenéz önmagával, és felismeri, hogy az a gonosznak tartott erő, amit a vallási tébolytól kizökkentek megtagadnak, őt magát, az embert jelképezi. Azok az életre összpontosító és a hamis képzelgéseket elvető értékek, amiket a vallástól eltorzult elmék eltaszítanak, kedvesek számára, sőt, azonosul velük.
Mindannyiunknak ismerős a közhelyszámba menő színpadi kép: az ördögűző pap, aki már majdnem beletörődött abba, hogy csatát veszít a sötétség erőivel szemben, az utolsó pillanatban, talán túlvilági sugallatra összeszedi minden hitét és bátorságát, és magasba emelve a feszületet ezt harsogja: apage, Satanas!, azaz: távozz tőlem, Sátán!
A sátánista azonban egészen mást mond. Ő így szól: agapé, Satanas!
Nem, ez nem elírás. Az „agapé” görög eredetű szó, és szeretetet jelent. A görög nyelvű vallási szóhasználatban három formáját különböztetik meg a szeretetnek, melyek fennköltségük szerinti sorrendbe rendezhetők. A legkezdetlegesebb forma az erósz, ez a testi vonzalomra utal, amely vágyik a viszonzásra. A keresztény értékrend szerint magasabb rendű a filia, ami a rokoni, a baráti szeretetet jelöli. A legnemesebb szeretet pedig az agapé, az önzetlen, önfeláldozó szeretet, ami valóságos eggyé tartozást fejez ki, téren és időn át.
Azt hitted, a sátánizmustól idegen ez az érzelem? Ellenkezőleg, a sátánista tudja csak igazán, mi a szeretet, mert nem téveszti össze mással, nem gyúrja felismerhetetlen és hasznavehetetlen masszává! A kereszténység azt tanítja: szeresd az ellenségeid. A sátánista őszintén, szívből gyűlöli az ellenségeit, és őszintén, szívből szereti azokat, akik kedvesek neki. A sátánista fejében nincs zűrzavar, értékrendje ép.
Ahogy mondani szokás, sátánistának születni kell. A tapasztalat mindenképp azt mutatja, hogy valaki vagy eleve a sátánizmus által megfogalmazott és egységbe gyűjtött elveit tartja fontosnak és azok szerint él, vagy ha netán képes is lehet egyik-másik kijelentését felfogni, a sátánista nézőpont mindig idegen és borzongató marad előtte.
Aki megpróbált már olyasvalamiről beszélni, amit jól ért, amit régóta művel, az jól tudja, milyen nehéz feladat is szavakba rendezni a tudást, ami néha talán nem is tudatos, sokkal mélyebbről, ösztönből jön. A sátánizmus eszméjével azonosulás, Sátán mint jelkép elfogadása hasonlóan meghökkentő, zavarba ejtő kvantumugrás a tudatalatti és a tudatosság között. Nagyon nehéz beszélni róla – noha LaVey szerint aki olyan szavakhoz folyamodik, mint „elmondhatatlan” vagy „leírhatatlan”, annak csak szegényes a szókincse –, mert csaknem minden szóhoz évszázadok ájtatos hazugságai tapadnak, és módfelett fárasztó és unalmas minduntalan egyeztetni, hogy az előadó és a hallgatóság szótára szinkronban van-e még.
Ennek ellenére most mégis megpróbálok némi útmutatást és bátorítást nyújtani azoknak, akik magukra ismernek az alábbiakban.
Miután a sátánista felismerte és elfogadta, hogy véglegesen „elkárhozott”, sok esetben akár évekig tartó bizonytalanság lehet úrrá rajta, amikor a kezdeti lelkesedést követően eloszlik az újdonság varázsa, és nehezen tudja eldönteni, vajon változott-e bármiben, akár a módszereit, akár a céljait illetően, és egyáltalán, nyert-e bármit a felfedezésével. Bizony, még ilyenkor is előfordulhat, hogy az illető ráeszmél, csak áltatta magát, és ő is azok közé tartozik, akik nem tagjai az idegen elitnek. Az önmagukkal szemben tisztességesek ekkor levonják a megfelelő következtetést és más utat keresnek, ám még ekkor is elismerhetik, hogy a sátánizmus mennyire őszinte, mennyire tiszta és mennyire – emberi.
Azoknak, akik sikerrel túlesnek ezen a „felnőtté avatáson”, nem csak elméjükben, de a szívükben is fellobban a fekete láng, a prométeuszi ajándék, és megérzik a mindent áthidaló, egységbe forró szeretetet, amit a szennyezetlen bölcsesség hercege, Sátán képvisel.
Ez is az oka, hogy a sátánista nem rajzol „védőkört” maga köré, amikor a mágikus rituálé során megidézi az alvilági hatalmakat. Nem csak mert nem holmi fortélyos, aljas átverésre vagy kényszerítésre készül, hanem mert tudja, valójában olyan erőkhöz folyamodik, amik belőle származnak, a saját energiáit alakítja és irányítja majd az akarata szerint.
Az önmagunkhoz, saját állati, vagy ha úgy tetszik, démoni természetünkhöz való ragaszkodásból fakadó egységgel a leghűségesebb szövetségeseink pártfogását nyerjük el.
Ebből az újra és először megtalált egységből, a béklyók és képmutatás nélküli szeretet és gyűlölet násztáncából kimeríthetetlen erő árad, amit – ahogy utaltam rá – valóban nehéz precízen bemutatni, de ami csodálatos alkotások létrehozására buzdíthat, legyen az bármilyen, sátánistához méltó formája az önkifejezésnek.
És a legjobb az egészben, hogy ez még csak a kezdet!
Agapé, Satanas!