2009. december 1.
Nacionál panaszkodik
Amikor megindulnak a barbárok, a megszokásból hatalmasnak és sebezhetetlennek hitt birodalom összeomlik. A nyugati kultúrából mára nagyjából kipusztult az önfenntartási ösztön, és a helyét átvette valami egészen különös, öngyilkos behódolási hajlam, amit bizarr módon politikai korrektségnek is neveznek.
Mivel az élőlények egyik legalapvetőbb tulajdonsága az önfenntartási ösztön, elkerülhetetlen, hogy a civilizált országokban élők között is fel-felüsse fejét ennek az ösztönnek valamilyen formája, amit mondhatunk nacionalizmusnak vagy sovinizmusnak is, ám ami valamiért kéz a kézben jár a legprimitívebb rétegek féktelen tombolási vágyával, és emiatt a műveltebbek vagy eleve elzárkóznak tőle, vagy titokban tartják egyetértésüket, nehogy őket is egy kalap alá vegyék a forradalmárok, hazafiak szerepében tetszelgő focihuligánokkal.
Az egymással együtt élni képtelen, és kölcsönösen engedni nem akaró kultúrák keveredésére a túlfeszített húr elpattanni készül. Aki ezt nem látja, az vagy teljesen hülye, vagy az „oszd meg és uralkodj” elvét igyekszik megvalósítani. Hiába, van elég büszke, önfeláldozó paraszt a sakktáblán, akiket időről-időre beáldozva a túlélő tisztek besöpörhetik a – szintén nemzetinek mondott – tragédiáért járó kárpótlásokat.
A honfoglalók és a honvédők legállatiasabbjai ugyanazt a sémát követik: valamilyen magasztos, hangzatos mítoszra hivatkozva merítenek erőt a randalírozásra. A hazafiaknál a nemzeti hősökre, a hazára, a nemzetre, Magyarország esetében olykor a Szent Koronára épül a közösséget kovácsoló eszme, a barbárok esetében pedig vagy valamilyen hódító vallás/világrend, mint amilyen az iszlám, vagy az idealisták/manipulátorok által felheccelt súdrák „jogainak” égisze alatt terem a babér és a harci lelkesedés – a nemzetté válás vajúdása.
Persze semmivel sem jobb az úgynevezett „csendes többség” sem, akik gyávaságuk, tutyimutyiságuk és általános bambaságuk miatt igyekeznek tudomást sem venni a viharos időkről, hátha úgy majd megúsznak mindent. Olyan még sose volt, hogy sehogyan se lett volna, biztatgatják egymást, pedig zajlott itt már néhány háború, amiből sokan nem jöttek vissza – sehogyan.
Érthető a „mértékadó”, „józan” polgárok döbbentsége, amikor esetenként rajtuk vagy személyes ismerőseiken csattan az ostor, hiszen az emberek többsége nem harcedzett. A test–test elleni küzdelem számukra teljesen ismeretlen helyzet, amelyben leblokkolnak, hiszen nem ismerik az illemet. Balszerencséjükre talán még az is megfordul olyankor a fejükben, hogy a törvény szerint az önvédelem mértéke nem haladhatja meg a támadás mértékét. Hová vezetne ugye az, ha a modern útonállókat, zsebmetszőket vagy más gyerekcsínyek elkövetőit a helyszínen lőnék agyon az önbíráskodók, akik esetleg úgy gondolják, még mindig kevésbé rossz, ha tizenkét ember ítél fölöttük, mintha hatan viszik a koporsójukat. A támadó előnyben van a védekezővel szemben, aki talán mire rászánná magát egy pofonra, máris gondolhatná újra a a stratégiáját, ezúttal már beleszámítva a tanakodás alatt a májába érkezett bicska hegyét is.
Ez nem tréfadolog: valóban komoly következményei lehetnek annak, ha a gyeplőt szabadjára engedve vadnyugatot csinálnánk az országból, de a másik véglet is éppoly rossz véget érhet.
Ha valaki az első videoklipben látható turistákhoz hasonlóan ismerkedik meg a bandák íratlan dzsungeltörvényeivel, az sosem lehet biztos abban, hogy mikor számíthat kedvezőbb sorsra: ha szembeszáll, ha teljes mértékben hagyja magát, vagy ha megpróbál kereket oldani.
Ha szembeszáll, lehetséges, hogy a támadók még agresszívabbá lesznek, és előkerülhet a kés, a pisztoly, akár több is.
Ha a megtámadott hagyja magát, azzal másokat is veszélybe sodor, mert a támadók egyre jobban elszemtelenednek, és későbbi megfékezésükre sokkal drasztikusabb eszközökre lesz szükség. Az is előfordulhat, hogy a támadók a megvetésük jeléül még jobban ellátják a gyáva áldozat baját, elvégre biztosak lehetnek abban, hogy nincs mitől tartaniuk.
Elfutni nem mindenki tud, akár mert nem elég edzett, akár mert azzal magára hagyná a szintén kiszolgáltatott társait, mondjuk a barátnőjét, mert a lovagiasság szikrája még nem teljesen hunyt ki az emberekből, még nem teljesen számít cikinek vagy politikailag inkorrektnek az elszánt feministák buzgólkodása ellenére sem. És persze néha egyszerűen nincs hova menekülni.
Nem könnyű a döntés. Érzik ezt a pallérozottabbak is, akik a kukaborogatáson, pitiáner gyújtogatáson túl is képesek kifejezni az elképzeléseiket, de fájdalommentes megoldást ők sem látnak, csak a közeledő végzetet, a nemzet halálát.
Hogyan viszonyul ehhez a sátánista gondolkodás?
Ennek kiderítését az olvasóra bízom. Segítségképpen javaslom, itt kezdje a tudományos kutatást!