2008. október 30.

Az ateizmus

Az ateizmusról mindenki hallott már: ez az a fogalom, amit szánakozva vagy tajtékozva, de őszintén megvetnek a hívők, és amiről a magukat ateistának vallók is gyakran hiszik, hogy önálló világnézet.

A szó görög eredetű, azt jelenti, „isten nélküli”, körülbelül abban az értelemben, ahogy a kopaszság hajnélküliségre utal. Nem hajellenességre vagy a haj tagadására, csupán olyan „frizurára”, aminek nem része a fejbőr szőrzete. Ezt az egyszerű tényt sokan képtelenek felfogni, és gyakran találkozhatunk olyan dölyfös kijelentésekkel, amelyek szerint az ateizmus – vallás; ám e logika szerint az előbb említett kopaszság valóban egyfajta frizura, és a bélyegnemgyűjtés is hobbinak számít.

És itt tulajdonképpen vége is lehetne a cikknek, mert az ateizmus ennyi csak. Olyan világnézetek ateisták, amelyeknek nem része felsőbbrendű, a világ dolgaival aktívan foglalkozó tudatos és jószándékú lény, akit istennek, görög szóval theosznak neveznek.

Ki ateista egyáltalán?

Vessünk néhány pillantást az ateistákra, elvégre az elméleteknél sokkal fontosabbak azok a személyek – kiváltképpen a viselkedésük – akik azonosíthatóak az adott ideológiák megvalósítóiként!

Mint az sejthető, az ateizmus csaknem haszontalan fogalom, és semmiképpen sem alkalmas öndefinícióra. Ha valaki csupán ateistaként jellemzi önmagát, aligha árult el többet önmagáról, mintha azt mondta volna, nem hisz az asztrológiában vagy a szivárványos gyémántmezőn legelésző unikornisokban.

Az ateizmus gyakorlatilag csak annyit állít, hogy az illető személy életében semmiféle szerepet sem játszik „az isten” – de nem határozza meg, mit ért isten alatt. Tréfásan mondhatnánk, hogy alig van különbség ateista és keresztény (vagy muszlim, vagy zsidó, vagy bármely más, egyistenhívő) között: Az ateista nem hisz egyetlen istenben sem, holott az emberiség az elmúlt évezredek során számtalan sokat talált ki magának, de a legtöbbjüknek már a nevére sem emlékszik senki, nem hogy foglalkoznának velük. Ma már senki sem említi meg bemutatkozása során, hogy nem hisz Poszeidonban, Thorban vagy a Nagy Manituban, mert ez magától értetődőnek számít. Egy keresztény, muszlim vagy zsidó ugyan saját elmondása szerint „az egyetlen, mindenható Isten”-ben hisz, de ez azt is jelenti, hogy nem hisz Poszeidonban, Thorban vagy a Nagy Manituban, azaz, életükben ezek az istenek nem befolyásoló tényezők. A keresztény, a muszlim, a zsidó tehát az összes többi elképzelhető istenségek szempontjából ateista életet él. Ettől kezdve pedig már tiszta matematika az egész: az ateista mindössze eggyel több istenben nem hisz, és tekintve a kitalálható istenek számát, voltaképpen csekély a különbség az ateista és az egyistenhívő között. A hívő számára talán úgy válik érthetővé, hogy egy ateista miért nem veszi komolyan az istenét, ha belegondol, ő maga miért nem veszi komolyan Afroditét, Krisnát, Oziriszt vagy Arany Atyácskát.

A fentiek miatt egyes ateista írók, gondolkodók ma már nem is szívesen használják az „ateista” szót, hogy saját világnézetüket jellemezzék vele, és én teljes mértékben egyetértek velük. Valóban különösen hat, ha valaki a saját egészségi állapotára azt mondaná: betegségtelen. Mert ezzel állítható párhuzamba, amikor valaki nem szolgája a képzeletbeli mumusoknak.

Vallás-e az ateizmus?

Egy másik, gyakori félreértés a teizmust, az istenhitet mindenképpen valláshoz kötni, ahogyan az a feltételezés is hamis, amely szerint az ateizmus lenne összeegyeztethetetlen a vallással.

A „vallás” intézményesített, rendszerbe foglalt etikai értékrendet és hagyományra épülő szertartásokat jelent, és esetenként a világ – és a létezők – természetére, esetleg keletkezésére, végső természetére, működési logikájára is tesz kijelentéseket. Az istenhívő által feltételezett isten(ek) annyiféle módon lehet része a világnak – lehet az alkotója, de lehet csupán sokadik szereplője valamely isteni dinasztiának, de olyan is előfordul, hogy a világ önmagától létezik, önmagától működik, és egyes vallások csak ezt a szentnek tartott rendszert tisztelik vallásos áhítattal, és az ilyen vallások értelemszerűen aligha minősülnek teistának, ugyanakkor ateistaként sem könnyen sorolhatók be.

Láthatjuk, hogy az ateizmus önmagában csak utalhat bonyolultabb eszmei rendszerek jellemzőire, de önállóan nem képes megfelelni a fenti ismérveknek.

Ateizmus a mindennapokban

Az istenhitet csak bizonyos istenek esetében szokás komolyan venni, minden más hóbortnak vagy tébolynak számít napjainkban. Aligha képzelhető magas társadalmi rangban olyasvalaki, aki Zeuszhoz vagy a Repülő Spagettiszörnyhöz fohászkodna, teljes komolysággal és odaadással. Ha valaki kijelenti, hogy személyes kapcsolatban él Jézussal és rendszeresen beszélgetnek, az illető általában egyetértő elfogadásra lel, míg ha valaki ugyanezt Elvis Presley-ről állítja, jó esetben csak megmosolyogják.

Olyan torz, furcsa világban élünk, ahol bizonyos kitalált történetek és mitológiai hősök több tiszteletet élveznek, mint azok a világnézetek, amik mentesek a babonáktól. Sokan hiszik, csak mert könyveket írtak róla, Jézus valódi személy, ám ugyanezen logika szerint a Pókember is igazi, annyi kiadványt és filmet készítettek róla és csodálatos pajtásairól.

Jelenleg abban a különös helyzetben vagyunk, hogy sokan talán őszintén képtelenek felfogni, milyen ateistának lenni. Van, aki úgy igyekszik ezt elmagyarázni, hogy olyan világot vázol, amiben teljesen elfogadott, sőt, elvárt dolog, hogy mindenki komolyan higgyen a Mikulás bácsiban (dacára, hogy semmiféle bizonyíték sem utal arra, hogy csakugyan létezik), és azokra néznének gyanakodva, akik képtelenségnek tartják, hogy december hatodikán a jóságos, piros ruhás, nagyszakállú bácsi a kéményeken át besurranva megajándékozza a jó gyerekeket, és virgácsot ad a csibészeknek.

Belső morál és célok

Vannak, sehogy sem tudják elképzelni, ha valaki nem hisz egy felsőbb hatalom létezésében, honnan merít erőt, motivációt az élethez, illetve mi tartja vissza attól, hogy erkölcstelen, szörnyűséges dolgokat műveljen. Ami a legszomorúbb, az ilyen értetlenkedők valószínűleg minden esetben tisztességes, törvénytisztelő, jóindulatú emberként jellemeznék önmagukat – pedig voltaképpen mit is állítottak? Azt, hogy őket kizárólag az tartja vissza a vérengzéstől és az erőszaktól, mert rettegnek a túlvilági büntetéstől, és azt, hogy őket kizárólag az ösztönzi, hogy a vallási előírások szerint élve a túlvilágon majd jutalmat kapjanak. Az ateista megpróbálhatja hosszan kifejtve elmagyarázni, miért nem jelent számára gondot, hogy saját magából eredeztesse az erkölcsöt és a motivációt, de fogalmazhat olyan tömören és hatásosan, mint Penn Jillette, amikor ezt mondta:

Folyton azt kérdezik tőlem vallásos emberek, hogy Isten nélkül ugyan mi tart engem vissza attól, hogy bárkit megerőszakoljak, akit csak akarok? És a válaszom: pont annyit erőszakolok, amennyit akarok. És egészen pontosan nulla alkalommal akarok erőszakot tenni. És annyit gyilkolok, amennyit akarok, és ennek számossága szintén nulla. Az, hogy vannak emberek, akik azt hiszik, ha ez a bizonyos személy nem tartaná őket szemmel, akkor gyilkolásban, erőszaktevésben tetőző tombolásba kezdenének, a legönelmarasztalóbb dolog, amit csak el tudok képzelni.

Hogyan tovább?

Az ateizmusról szóló beszélgetések során gyakran felmerülnek félreértések, mint például:

• Az ateisták szerint az életnek nincs értelme;
• Az ateizmus felelős az emberiség legnagyobb tragédiáiért;
• Az ateizmus elzárkózik mindenféle spirituális élménytől;
• Az ateizmus nem ad semmiféle morális alapot.

Többek között ezeket a félreértéseket oszlatja el cikkében Sam Harris, amit mindenkinek ajánlok elolvasásra.

Az ateizmus kapcsán mindenképpen méltatni kell a néhai Christopher Hitchenst, aki műveltségével és éles elméjével könyörtelenül és ékesszólón küzdött az emberi méltóság és szabadság elnyomóival szemben. Szerencsére sok ilyen, Christopher Hitchens-szel folytatott vita videofelvétele érhető el az interneten, tehát ki egy kicsit is tud angolul, annak mindenképpen ajánlom őket, de a sietősebbek se hagyják ki a hitchensi sziporkákat.