2012. december 16.

Ha nem a fegyverek ölnek…

Szigeti Sándor írása

Megint gyászol a Művelt Nyugat. Nemrég érkezett a hír, mely szerint egy magányos őrült lőfegyverekkel gyilkolt egy amerikai iskolában. Kisgyerekek haltak meg. A tett elkövetője aztán maga ellen fordította a fegyverét, elvéve ezzel minden elégtétel reményét a társadalomtól, sőt, kiderült, hogy a tulajdon anyjával is végzett, mielőtt nekilátott volna a vérengzésnek.

Aki kicsit körülnéz a világban (akár csak az interneten), láthatja, hogy az ilyenkor szokásos döbbent, áhítatos önsajnálat és önutálat jellemzi a véleményeket. Sokan az általuk túlzottan engedékenynek tartott fegyvertartási törvényeket vádolják, hiszen a hírek szerint egy kisebb terrorista csoport arzenálját vitte magával a néhai gyilkos.

Csakugyan az engedékeny fegyvertartás volna a főbűnös?

Tomboló, közveszélyes őrültek mindig voltak, ezért ésszerűnek tűnhet a javaslat, hogy ha már nem lehet minden fegyverként használható tárgyat elzárni az emberektől, legalább azok birtoklását nehezítse meg a társadalom, amelyekkel túlságosan hatékonyan lehet gyilkolni.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Kínában többször is előfordult, hogy magányos őrültek késsel, kalapáccsal vagy konyhai bárddal gyilkoltak óvodásokat, és belátható, hogy aki tényleg elszánja magát, az akár egy darab kővel vagy puszta kézzel is képes megmagyarázhatatlan kárt és szenvedést okozni.

Az engedékeny fegyvertartás pártján állók rá szoktak mutatni, nem a fegyver az, ami öl, hanem a fegyvert használó ember. Fogalmazzuk ezt át, mert fontos megérteni: az ember határozza el, hogy gyilkolni fog, nem pedig a fegyver. A fegyver csak eszköz, részletkérdés: éppen úgy lehetne az kés, szakóca, puszta kéz, mint lőfegyver.

A kulcskérdés inkább az, hogy miért dönt úgy valaki, hogy ölni fog.

Miért választja megoldásnak a saját problémájára, hogy másokat, méghozzá teljesen ártatlanokat bántson: azokat, akiket meggyilkol, és azokat, akik a meggyilkoltak elvesztése miatt különböző módokon sérülnek?

Hogyan lehetséges, hogy a gyilkosból hiányzik a beleérzőkészség, ami visszatartaná attól, hogy másoknak fájdalmat okozzon?

Hogyan lehetséges, hogy a gyilkosból hiányzik a felelősségérzet, ami megértetné vele, hogy tettét a társadalom önvédelemből meg fogja torolni?

Létezik-e más válasz e kérdésekre, mint az, hogy a gyilkos nem becsüli a saját életét, és talán nincs semmi, ami számára értékes és óvandó lenne?

Hogyan lehetséges, hogy ilyen üres, céltalan életű emberekre csak akkor figyelnek fel a többiek, amikor már késő?

Hogyan lehetséges, hogy a többiek nem veszik észre a beleérzőkészség és a felelősségérzet hiányát?

Talán azért, mert nekik maguknak sincs igazán pontos fogalmuk arról, hogy mik ezek?

Miképpen találhatná meg valaki, amit keres, ha nem tudja, hogy pontosan mi is az, amit keres?

Mi az, ami ennyire vakká és együgyűen közömbössé teszi az embereket?

Mi az, ami veszélyesebb bármely fegyvernél vagy fegyverként használható tárgynál?

Létezik válasz ezekre a kérdésekre.

A legpusztítóbb ugyanaz, ami a legnagyobb hatalomforrás is egyben: az emberi képzelet és szándék, ami ha elfajzottá válik, elviselhetetlen szenvedést okoz.

Az emberi képzelet világnézetekben, értékrendekben, célokban nyilvánul meg. Azok a világnézetek – teljesebb formáit vallásnak nevezzük – elfajzottak, amelyek hatására az élet kiüresedik, elértéktelenedik és méltó célok csak úgy határozhatóak meg, ha kitalált, hamis eszméket igaznak hazudnak. Amikor pedig ezek a bálványok bármi miatt leomlanak, az életcél nélkül maradt, önmagukat régen feláldozott emberformájú szellemi hullák azt teszik, amit a sírból felkelő rémek tesznek a mesékben. Az élőkre vetik magukat.

Mivel Sátán a vádló: sátánistaként vádolom azokat, akik másnak rendelik alá az életet! Vádolom azokat, akik a valóság helyett kitalált illúziókat imádnak! Vádolom azokat, akik hagyják, hogy letűnt korok embertelen törvényei mérgezzék az élők világát!

Ne merészeljetek arról panaszkodni, hogy a világ kegyetlen, gonosz és reménytelen, mert ti tettétek azzá! Ti, akik hiszékenységetekben addig dagonyáztatok az öngyűlöletben, amíg valóban bemocskoltátok a világot, és mocskotok az én világomat is szennyezi!

Legközelebb, ha misére mész, ha templomi harang kongását hallod, ha a Mekka felé fordulva imádkozol, ha a rituális hajlongás előtt kipát nyomsz a fejedbe, ha a buddhára vagy más szentre gondolva füstölőt gyújtasz, vagy amikor jóllakott, felvilágosodott ateistaként megborzongsz a napi hírekben érkező szenvedésektől és inkább megnézel egy vígjátékot, jusson eszedbe az is, hogy miattad, miattatok ilyen a világ!

Meritek-e a mondani, hogy az ámokfutók őrültek, akiknek a fejükben lakó hangok parancsolnak gyilkolást?

Hívők, nem vagytok-e ti is pontosan ugyanilyen őrültek, akik csodálattal gondoltok arra a bibliai szörnyetegre, aki kész volt a saját fiát feláldozni, csak mert a fejében lakó hang így parancsolta, az a hang, aki állítólag mindentudó és mindenható volt, de csak így tudta ƒ„próbára tenni” a szörnyeteg hitét és odaadását? Érzitek-e az iróniát abban, hogy mitológiátok szerint a fő-szörnyeteg később saját magát is kínhalálra ítélte, mert vérszomja nem volt csillapítható? Értitek-e, hogy egyetlen hajszál választ el titeket is attól, hogy ámokfutásba kezdjetek?

Ateisták, agnosztikusok és más, önelégült, szedált csordaállatok, akik az „élni és élni hagyni” hamis elvében hisztek, nem vagytok-e ti is ön- és közveszélyesek, amikor a félreértelmezett tolerancia elefántcsonttornyába zárkóztok és nem tesztek semmit a világot mérgező ideológiák ellen, mert nem értitek, hogy mi velük a baj, mi bennük a rettenetes?

Ha élvezném a horrortörténeteket, köztük a manapság oly divatos zombifilmeket, abban a kényelmes helyzetben volnék, hogy nem kellene moziba mennem. Elég csak kilépnem az utcára, mert ott hemzsegtek körülöttem.

Értitek-e, miért nem gondolok soha arra, hogy láncfűrészhez kellene nyúlnom, hogy „rendet tegyek” köztetek?