2009. július 12.
Tomi, a megfagyott gyermek
Kedvelem a régi, magyar filmeket, elsősorban azokat, amiket a hőskorban, az 1930-as években készítettek. Ezek a történetek mai szemmel néha nagyon idegenek, és csaknem lehetetlen elfogadni, hogy nem is olyan régen még tényleg így viselkedtek, így gondolkodtak az emberek.
Ebben a cikkben egy kevésbé ismert, 1936-os filmről írok, amiben a „régi nagyok” közül csak egy, Csortos Gyula szerepel, akit leginkább a Hyppolit, a lakáj főszereplőjeként ismerünk. Csortosról szól az anekdota, ami szerint egy protezsált, tehetségtelen színésznőcske így üdvözölte őt: Á, kolléga úr! Mire Csortos a jellegzetesen kimért, vontatott, gőgös hanglejtésével valahogy így riposztolt: Mióta… vagyok én… kurva…?
Csortos Gyulát dicsérni, magasztalni szokták, de én úgy találom, alakításait egy kaptafára sikerítette csak, egyetlen arca volt, ez a kimért, vontatott, gőgös arc. Mozgása, gesztikulációja kőszobor-szerű rugalmatlanságra utal, ezért az ebben a filmben játszott szerepére nem is találhattak volna nála ideálisabb színészt – ő az embertelen, érzéketlen, mindig mogorva és szomorú család pátriárkája, aki a film valamennyi személyes tragédiájának előidézője. Egész életében zsarnokoskodáshoz szokott, ezért építész unokaöccsét makacs ridegségével elüldözte, aki kénytelen volt fiatal feleségét és kisfiát hátrahagyva Amerikába emigrálni, azt remélve, hogy nagyszabású terveiben megalkotott légies palotákat majd ott, az ígéret földjén felépítheti, miközben anyagilag is támogathatja az itthon maradt szeretteit. Ebből azonban semmi sem valósult meg, és teljesen elszegényedve kőművesként kereste mindennapi kenyerét, míg egy építkezésen tragikus baleset áldozata lett. Súlyosan szívbeteg özvegye és fia, Tomi azóta egy kis faluban nyomorognak. A kisfiú igazi mintagyerek, akit édesanyja olyan mérvű pátoszos, eszképista légkörben nevel, amitől kiegyensúlyozottabb személyiségű kissrácok is begolyóznának, hát még az ideggyenge főhősünk! Tomi igazi gyermek-remete, egyetlen barátja Sutyi, a kis csibész cigánylány, akit zseniálisan alakít Ádám Klári.
Az alábbi filmrészletben találkozhatunk Tomival és Sutyival, ahogy a rosszgyerekek által agyondobott rigó, Buta Pepi földi maradványairól gondoskodnak, és nem feledkeznek meg arról sem, hogy megfelelő útravalóval lássák el a csöppnyi madárlelket, egyúttal illendő viselkedésre tanítva a neveletlen kis csigánylányt is, akitől a hájas, képmutató patikusné óva inti a szabás–varrásból nyomorgó anyukát, ám a túlvilágra készülő, ábrándos tekintetű fiatalasszony bízik a szeretet erejében. Sutyi sokat szenved, amiért a patikusné lánya csúfolja őt, de Tomi megvigasztalja, hogy Malvin majd rettenetesen szenvedni fog a Purgatóriumban.
Sutyi: Mindenkik a mennyorshágba mennek?
Tomi: Anyukám azt mondta, hogy csak a jók.
S: Azs állatok ish?
T: Azok… jók. Biztos, hogy oda mennek.
S: A pátikus Málvin ish?
T: Az is.
S: Akkor én nem megyek odá.
T: Miért?
S: Mindig csúfol… Te csigány, te csigány… A Malvin rossh!
T: De előbb meg fog javulni a tisztítótűzben!
S: Tűzsben?
T: Igen.
S: Fáj azs?
T: Nagyon.
S: Vérzik ish?
T: Azt nem tudom.
S: Hát vérezzen, meg süljön, meg ordítozzson, meg–
T: SUTYI! Már megint kezded!
S: Csak megátkozsom egy kicsit. Úgyse tudom megpofozsni, akkora nagy kövér lány!
Miután megismerhettük a keresztény igazságszolgáltatás remélt menetét, helyénvaló, hogy Tomi családjának történetére is sor kerüljön. A mennyország-fixáció itt is megjelenik. A mennyországba kerüléshez feltétlenül szükséges, hogy a kisgyermek jól viselkedjen, hogy elismerésképpen anyukája továbbra is becézze, Tominak szólítsa, ne pedig – oh, irgalom atyja ne hagyj el! – Tamásnak. Az akkori szokásnak megfelelően kihagyhatatlan, hogy a hősnő dalra fakadjon, és a napi agymosási folyamat során ecsetelje a világi élet hiábavalóságát és dicsőítse a túlvilág mindenre gyógyírt kínáló csodáit.
A mártírság, az önmarcangolás rendkívül fontos eleme az európai keresztény kultúrának. Tomi édesanyjának szívbetegsége kiteljesedik, és a haldokló anyuka kénytelen elküldeni fiacskáját a kőemberekhez, hogy ők neveljék fel a kis árvát. Tomi természetesen azt hiszi, hogy az ő „rosszalkodásai” miatt kell anyukájának elmenni a mennyországba az apukájához. Anyuka azonban nem egészen biztos abban, hogy sikerül-e bejutnia a mennybe, hogy vajon elég jó volt-e, de az ájtatosan fonnyadt tiszteletes megnyugtatja a feloldozás előtt, hogy szakemberként semmi okát sem látja az aggodalomra, mert az asszonynak az a legszentebb kötelessége, hogy kiálljon a férje mellett. Szívből jövő sóhajjal nyugtázhatjuk a szereplővel együtt, hogy anyuka megússza a tisztítótüzet, pedig rezgett a léc. Reggelre aztán már a siratóasszonyok is megérkeznek.
Telik az idő, és a kőemberek addig szekírozzák a magányos, szerencsétlen Tomit, amíg végső elkeseredésében visszaszökik a kis faluba, hogy megkeresse a tovatűnt boldogságot. Élhetetlenségében, mert arra kondicionálták, hogy a boldogulást ne itt és most keresse, ráborul az anyja sírhalmára, hogy ott fagyjon meg. A kor technikai színvonalának megfelelő módon ábrázolt halálközeli élményben Tomi fellépdel a szellemlépcsőn a mennyország külső vidékéig, ahol találkozik halott szüleivel. Anyukájának a mennyei fodrászok apró csillagokkal ékesítették a frizuráját, a néhai apuka pedig a mérnökembereknél kötelező fehér köpenyben, féltérdre ereszkedve játszik építőkockákkal, s úgy invitálja: gyere, mi csak építsünk! Eközben Tomi porhüvelyére egyre hull a hó, és a hideg miatt a kis lelke is dideregni kezd odafenn, ám anyukája a mennyországban is folytatta tanult szakmáját, ezért egyetlen intésére melegítő bűvészköpeny terem a fiúcska vállán.
(Az „ex nihilo” teremtés képességének mennyországi elsajátítása népszerű eleme a gyerekek vallási programozásának. Emlékszem, engem annak idején a nagypapám azzal próbált meggyőzni, hogy „odaát” majd csak annyit kell mondanom, hogy „legyen itt egy sárga pisztoly”, és az azonnal megjelenik a kezemben. Azóta se tudom, minek kellene nekem sárga pisztoly, és hogy miért épp ezt a sutaságot mondta nekem sok-sok évvel ezelőtt az öregapám, aki amúgy teljesen békés, szeretetre méltó férfi volt. Talán ha valami mással példálózik, most nem lennénk itt.)
Miután Tomi meggyőződött arról, hogy Buta Pepi is megdicsőült, felfigyel egy távoli kapura, amit a látványtervező egyfajta halálsugárzást kibocsátó rádióadónak álmodott meg, de ezen a ponton kell értesülnünk arról, hogy a kisfiú nem csatlakozhat a szüleihez, és nem ismerheti meg a túlvilág valódi titkait, mert még elkotyogná azokat az embereknek.
A kisfiút az utolsó pillanatban menti meg a fagyhaláltól Kovács István, apukájának Amerikából éppen hazatért jóbarátja, aki az építészeti tervekkel karriert csinált – természetesen odaát –, és megmenti a kisfiút a kőemberektől. Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot, aminek a lényege, hogy elégedettség, boldogság és siker csak valahol másutt képzelhető el, és a történet úgy ér véget, hogy semmi továbbit sem tudunk meg hőseink sorsáról. De remélhetünk, és talán, ha jól viselkedünk, ha Tomik maradunk, egy napon, majd, valahol messze, mi is boldogok lehetünk.
A film történetét Szepes Mária, a hazai fehérboszorkányok öreganyja írta, akinek kedvesen naiv világképéről ez a film is sokatmondóan mesél.