2014. szeptember 14.
Pusztítsd el!
Aki elolvassa „A Föld tizenegy sátáni törvényé”-t, többnyire azonnal egyetért az ott megfogalmazottakkal, de tapasztalataim szerint két pont van, ami kevésbé fogadható el az átlagember számára.
A mágiával foglalkozó hetedik törvénnyel a legtöbben nem tudnak mit kezdeni, noha az alapelvet – a kapkodás és önmegtagadás elvetését – illetően itt sem tapasztalható nézeteltérés, de mert a mágia sátáni fogalmával és definíciójával nincsenek tisztában, ez az elv számukra nem mond semmit.
A legnépszerűtlenebb törvény a tizenegyedik, mely három mondatból áll:
Amikor közterületen jársz, ne háborgass senkit. Ha valaki téged háborgat, szólítsd fel, hogy hagyja abba. Ha tovább háborgat, pusztítsd el!
Az első két mondat könnyen emészthető, ésszerű morális álláspont. A harmadik mondat azonban könyörtelen és meghökkentő konklúzióra jut: pusztítsd el!
Mit jelent ez?
A sátánizmus filozófiáját és gyakorlatát megvizsgálva sem könnyen érti az elterjedt vallások gondolatvilágához szokott ember, hogy a másutt talán kissé aggasztóan, túlzottan magabiztos és fölényes, mégis elismerhetően emberpárti, gyakorlatias vallás hogyan adhat ennyire könyörtelen, kegyetlen, vérszomjas parancsot.
Pedig nincs ebben semmi újdonság. Ez az élet parancsa. Olyan parancs, amely az állatvilágban is megfigyelhető. A magát fenyegetve érző állat felkészül az élet-halál harcra és figyelmeztető jeleket ad le. Ezeket a jeleket a többi állat is megérti, és mert az életnek nem célja a pusztulás, ha a birtokháborítónak nem voltak valóban ellenséges szándékai és életösztönét nem torzítja valami betegség, ezzel az ösztöni szinten is felfogható kommunikációval megkapja az esélyt, hogy visszavonulhasson, megkímélve mindkettejük épségét.
Valószínűleg még eddig eljutva is egyetértésre találhatunk, de sokan már igyekeznének rámutatni, az ember „több” holmi állatnál, hiszen fejlett elméje és hagyományai közösségi együttélésre, társadalmi létre kondicionálják, és ilyen körülmények között szó sem lehet élet-halál harcról, elvégre az önbíráskodás lenne, ami anarchiához vezet, és az anarchia csak az egészen ostobák szerint jó dolog.
A mai, zsidó-keresztény kultúrából eredő társadalmakban élők sajnos hozzá vannak szokva, hogy a vallási előírásokat óvatosan, „civilizációs szűrőn” keresztül értelmezzék, mert azok olyan korszakokból származnak, amikor szinte nem volt lehetőség a nézeteltérések vértelen elrendezésére. (Hogy miért ragaszkodnak mégis hozzá, hogy mai is a régmúlt korokban összeállított moslékban turkáljanak, az nem ennek a cikknek a témája.)
Minden törzs, minden vallás biztosra vette, hogy ők a teremtés kegyeltjei, és az ő isteneik a leghatalmasabbak, így a világból nekik jár a legdúsabb legelő, a legkövérebb nyáj és a legtöbb kincs. Nem csoda, hogy a képzeletbeli, legyőzhetetlen hőseik példáját követve ők is hajlandóak voltak a végletekig menni, és a vitázók közül annak lett igaza, aki életben maradt. A régi vallások nem felejtették el biztosítani híveiket arról sem, hogy még ha mártírhalált is halálnak hitük, elveik védelmezése közben, a túlvilágon majd vigasztalásra és kárpótlásra találnak, így az emberi elme elkezdte magáévá tenni azt az elfajzott gondolatot, hogy alárendelje tulajdon életét az eszményeinek: más szavakkal, hogy hajlandó legyen meghalni a hitéért.
A sátánizmust a modern korban kodifikálta Anton Szandor LaVey, ezért a ma emberéhez szól, és azok közül is csak azokhoz, akik mentesek az elmúlt korok szellemi hazugságainak mérgezésétől.
A sátánizmus embercentrikus, sőt, mivel az embert, az egyént állítja középpontba, a közösségekre is emberek közösségeként, nem pedig az emberek fölött álló társadalmi entitásként tekint. Megállapításait, rendelkezéseit a sátánista ember elé tárja, nem pedig a közösségi masszának szánja.
A sátánizmus körvonalaz egy ideális, sátáni alapokon nyugvó, személyes felelősségvállalásra, önrendelkezésre és önmegvalósításra épülő rendszert, de a gyakorlati megvalósítását illetően szekuláris marad.
A tizenegyedik törvény kimondja: ne háborgass senkit, különben… Különben megtorlás következik, ahogy az természetes, ahogy annak lennie kell, hogy az önrendelkező ember jogait és tulajdonát megvédelmezze a közösségben élés – különben miért érné meg társadalomban élni?
A sátánizmus alapvetésnek tekinti a felelősségvállalást és az élniakarást. A sátánista embernek nincs miért meghalnia, nem számít túlvilágra: sem megdicsőülésre, sem büntetésre. A sátánistának csak ez az egyetlen élete van, és jól ismeri a világ valódi, könyörtelen törvényeit, azt, hogy a tetteknek következményei vannak.
A sátánista nem ostoba, nem keverednek össze benne az érzelmek és a fogalmak, ezért képes a tudatos mérlegelésre, és előre felkészül a konfrontációkra.
Pusztítsd el – mit is? Mi az, ami háborgat? Egy viselkedés, egy helyzet. Nem az a bizonyos, konkrét, emberszabású személy az igazi forrás, mert az legföljebb csak undorít. A civilizáció egyik hatása, hogy nem is nekem kell elvégeznem a piszkos munkát. A szekuláris jog minden védelmet megad azzal, hogy elismeri a magántulajdont. Azaz, ha valaki engem az otthonomban vagy közterületen inzultál, rendőrt hívhatok, mert a rendőrség társadalmi felhatalmazással rendelkezik, és jogosan távolíthatja el a zaklatót.
De szó sincs arról, hogy zsákmányállatként, jámboran tűrjem, ha megtámadnak! Erről van itt szó, ez a lényeg.
Mennyire szemben áll ez a természetes állapot azzal a példátlanul emberidegen utasítással, amit a kereszténység erőltet, és amit ők maguk is képtelenek betartani: még hogy szeresd az ellenséged, még hogy tégy jót velük! Szó sem lehet róla! Érdemteleneknek semmit!
Néha azonban előfordul, hogy más, közvetettebb módon háborgatnak minket, amikor vagy nagyon nehéz bizonyítani a háborgatás tényét és forrását, vagy talán egyéb társadalmi törvények teremtenek patthelyzetet, mint az a teljességgel nonszensz eset, amikor a betörő balesetet szenved a házamban, majd beperel a lábadozása alatti bevételkiesése miatt.
Az elv azonban még itt is alkalmazható. Itt sem kell belenyugodni a megaláztatásba. Míg a keresztényi tanítás megbocsátásra, elfogadott alsóbbrendűségre és beletörődésre int (azzal a sunyi és képmutatóan ocsmány ígérettel, hogy a hívők majd a mennyországból figyelhetik, ahogy korábbi gyötrőik a pokol tüzén szenvednek az örökkévalóságig), a sátánista itt és most követel elégtételt, méghozzá olyan módon, hogy az rá ne jelentsen veszély, és ne kényszerüljön rá, hogy mártírjává váljon egy eszmének – az önpusztítás gyökeres ellentéte a sátáni eszménynek.
Pusztítsd el – a háborgatás hatását, a háborgatás forrását. Érd el, hogy az ellenségednek más, újabb ellenségei teremjenek, olyanok, akik több idejét és energiáját kötik le, semhogy a te zaklatásodra maradjon ideje. Veszítse el jövedelemforrását, rendüljön meg az egészsége vagy a társadalmi kapcsolatai, hagyja cserben az, ami számára fontos! Érd el, hogy az ellenségedből kipusztuljon a harci kedv, és ismerje őt fel a világ akként, ami: eltaposásra és megvetésre váró féregként.
Ezt elérve sikerrel jársz: a valódi háborgatód elpusztult, az pedig, hogy az a bizonyos nyomorult emberféreg él-e vagy hal, érdektelen. Ő maga kereste a bajt magának.