2008. augusztus 21.

A halálbüntetésről

Szigeti Sándor írása

Nem fogott el együttérzés iránta, és ezt ma sem sajnálom. Van egy régi közmondás, miszerint „Mindent megérteni azt jelenti, hogy mindent megbocsátunk.” Micsoda baromság! Vannak dolgok, amiket annál jobban elátkozunk, minél jobban megértjük őket. Együttérzésem és rokonszenvem teljes egészében Barbara Anne Enthwaite-é, akit pedig sosem láttam – és a szüleié, akik többé nem fogják látni a kislányukat.

Amikor a zenekar elrakta a hangszereit, kezdetét vette a harmincnapos gyász. Néma menetgyakorlatokkal, feketével letakart zászlókkal és zene nélküli díszmenetekkel gyászoltuk Barbarát és a szégyenünket. Úgy hallottam, hogy csak egyetlen alkalommal panaszkodott emiatt egy újonc. Valaki rögtön megkérdezte tőle, hogy a zene helyett nem kér-e inkább egyet a pofájába. Persze, mi nem voltunk bűnösek – ám a mi kötelességünk az, hogy megvédjük a kislányokat, nem pedig az, hogy meggyilkoljuk őket. Az ezredünk elveszítette a becsületét, nekünk kellett újra tisztára mosni a nevét. Meggyaláztak minket, és mi ezt pontosan így is éreztük.

Robert A. Heinlein: Starship Troopers

Bármikor aktuális a téma – nemcsak annak apropójából, hogy a friss hírek szerint valahol Magyarországon megerőszakoltak és megfojtottak egy tizennégy éves lányt –, hiszen a gyávasággal, álszenteskedéssel, tudatlansággal, képmutatással, felelőtlenséggel és a „feltétel nélküli szeretet” ábrándjával átitatott társadalmak egyszer csak kimondták: az emberi élet olyannyira szent, hogy csak a katonák és a bűnözők gyilkolhatnak, így az addig bizonyos helyzetekben kiszabott halálbüntetést nem alkalmazták többé.

A társadalmakat – mindegy, hogy emberek vagy más élőlények közösségéről beszélünk – az tartja össze, hogy tagjaik a közös összefogásnak köszönhetően erősebbek, hatékonyabbak lehetnek, biztonságosabban, hosszabban, kényelmesebben élhetnek, és ezért cserébe bizonyos mértékben lemondanak az egyéni szabadságukról. Patikai pontossággal kell kiszabni és gondozni a közösségi szabályokat, hiszen a fejlődés, az evolúció, a természet törvényei alól ezek sem kivételek.

Amikor már túl nagy áldozatot jelent a teherviselés, a közösségi ember lázadozni kezd, részvételének hatékonysága romlik, így az egész közösség is hanyatlani kezd, ami hosszabb távon, kellő létszámú lázadóval anarchiát, pusztulást jelent.

Nem minden ember képes azonban egy ilyen mélységű – sekélységű – összefüggés megértésére, vagy dönthet úgy, hogy szerencsét próbál, hátha sikerül visszalopnia valamicskét a sosemvolt függetlenségéből. Az öntörvényű, egyéni érdekeiket túlzottan (ld. „egyensúlyfaktor” a Sátáni Bibliában) előre helyezőket a társadalom bünteti, éppúgy, ahogy az élő test is igyekszik immunreakciókkal korlátozni a benne zajló káros folyamatokat.

A büntetések értelme a kárenyhítés és annak biztosítása, hogy a bűnelkövető a jövőben ne legyen érdekelt a deviáns viselkedés folytatásában.

A világon mindennek meg lehet állapítani a fontosságát, az értékét. Ha úgy tetszik: minden forintosítható. Az emberélet is.

Élőlényként az embernek elsőrendűen fontos a tulajdon jóléte, egészsége, élete. Akkor éri meg neki közösségben élni, ha az az életet nagyon nagyra értékeli és meg is védelmezi. Nem jó, ha a gazdagok mellényzsebből kifizethetik egy proli kinyírását, és az sem jó, ha egy gyilkossá lett nincstelenen próbálnák behajtani azt az összeget, amit soha életében nem szedhet össze. Ezek a társadalom széthullásához vezetnének.

A lex talionis summázata így szól: szemet szemért, fogat fogért. Ez annyit jelent, hogy a büntetés legyen arányban a bűntettel, az okozott kárral. Ettől az igazságos törvénytől sokan elborzadnak. Mahatma Gandhinak tulajdonítják például a következő mondást: an eye for an eye makes the whole world blind – a szemet szemért elv oda vezet, hogy az egész világ megvakul! Ez persze hangzatos, ostoba csúsztatás, mert Gandhi mester trükkösen kihagyta az egyenletből a felelősséget, valamint azt, hogy nem kötelező bűnt elkövetni senkinek.

Korunk gyakorlatában két fő módon büntetik a vétkeseket: kevésbé súlyos esetekben pénzbírságot szabnak ki, ami tulajdonképpen nem rossz gyakorlat, mert a pénz a hatalom absztrakt mércéjeként praktikusan behelyettesíthető; súlyosabb helyzetben pedig szabadságvesztés hivatott kárpótolni a társadalmat és az érintett károsultakat abból a meggondolásból, hogy a rab majd rosszul érzi magát egy darabig, és mivel szabadnak lenni jó, biztos nem szeretne visszakerülni a dutyiba, és a probléma így meg is van oldva. A gond ezzel az, hogy a börtönök sok esetben gengsztertovábbképzőkként működnek csak. Az ott pihengető, gyúró, tetvészkedő elítéltek semmiféle hasznos munkát nem végeznek, és életkörülményeik sok esetben jobbak, mint egyes törvénytisztelő, de szegény sorsú állampolgároké. A rehabilitálásuk sem megoldott, és agyrém, hogy egyesek szinte úgy mennek a rács mögé, mintha beutalót kaptak volna valamilyen szerény panzióba. A közösség, a károsultak kárpótlása tehát egyszerűen nem történik meg ezzel a hazug látszatintézkedéssel.

Szóval most megint megöltek egy lányt.

Előtte is voltak aljas gyilkosságok, és nyilván lesznek is még. Ilyen az ember. Ez az alaptermészete, és ha hagyjuk, nem is fog megváltozni soha.

A halálbüntetés olyan gyakorlat, amivel a közösség megvédheti magát a túlságosan veszélyes antiszociális elemektől. Szükséges rossz, aminek eleve hibás és manipulatív a neve: ez valójában nem büntetés, hanem a közösség immunreakciója. Célja nem a megtévedt vétkes korrekciója és a rehabilitációja, hanem a mérgező deviáns eltávolítása. Társadalmi szintű amputáció.

Akkor kell valakit halálra ítélni, amikor olyan mértékben ártott a társadalomnak, amit nem lehet jóvátenni, illetve amikor bebizonyosodik, hogy notórius visszaesőként a legkisebb hajlandósága sincs törvénytisztelő módon élni. Az ilyen kártevőket a többi, törvénytisztelő ember pénzén etetni, szórakoztatni a legnagyobb mértékű önpusztító aljasság.

A halálbüntetést ellenzők táborának két gyakori vesszőparipája van. Az első szerint az állam ne ölethessen meg senkit, mert visszaél vele. A második úgy szól, hogy ha valakit tévesen ítélnek halálra, azt már nem lehet visszacsinálni.

Aki komolyan elhiszi, hogy korlátozni lehet bármely, kormányzati pozícióba jutott érdekcsoport gyilkolási hajlamát, az végtelen naivságáról tanúskodik. Annyiféleképpen ellehetetleníthetőek a politikai ellenfelek, hogy csak a legalacsonyabb értelmi képességű diktátor kényszerülne nyíltan agyonlövetni őket. Mindenkit érhet baleset vagy adóreform.

Az igaztalanul börtönbe zártakat amúgy sem lehet kárpótolni, ez is csak egy képmutató, önhitegető téveszme: hogyan is lehetne visszaadni nekik az elvesztegetett öt-tíz-húsz-harminc évet?

A téves, elhamarkodott kivégzések elkerülésének érdekében büntetlen előéletűeknél meg kell vizsgálni, hogy tényleges veszélyt jelent-e a társadalomra a vádlott; várható-e, hogy újra bűnözni fog. Aki már volt büntetve, az pedig nagyon, de nagyon igyekezzen, mert másodszorra már sokkalta szigorúbb büntetést kell kapnia.

Elengedhetetlenül fontos továbbá a törvényhozók felelősségének tisztázása is. A tévesen elítéltek kárpótlását nekik kell vállalni, ezért bölcsen kell dönteniük.

Ismételten hangsúlyozom annak fontosságát, hogy a börtönbüntetést mindenképpen reintegrációs folyamattá kell alakítani, mert nyilván nem érdemel halálbüntetést az a könyvelő, aki harmadszorra is sikkaszt valamennyit az ügyfelei pénzéből, de ezt a hajlamát feltétlenül ki kell belőle gyomlálni. Azonban az a személy, aki eleve gyilkossággal és nemi erőszakkal éri el a felnőttkort, majd a szabadulása utáni napon ismét gyilkol és erőszakot tesz, annál a kártevőnél már nincs remény.

A megoldás most is az, ha mindenki nagyon odafigyel arra, hogy mit tesz, és tisztában van azzal, hogy kényelmes, kiszámítható, rendezett életét nem ajándékba kapta a társadalomtól; az neki nem „jár”, hanem egy szerződés keretein belül illeti csak meg az életének védelme.