2009. október 30.

A gyerek luxus

Szigeti Sándor írása

Némi töprengéssel be lehet látni, hogy a gyerek a szülők luxusa.

Nincs ebben semmi szükségszerűen emelkedett vagy dicsőséges, egyszerűen tény, hogy az utódok létrehozása és nevelése nem közvetlen létszükséglet, és bár a szaporodásra való hajlam minden élőlényben ott van, az élővilágban sehol sem garantált, hogy minden egyednek születhessenek és túlélhessenek leszármazottai.

Az emberállat esetében természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalmat, az emberi közösségeket sem, melyeknek érdeke, hogy tagjai sokasodjanak és gyarapodjanak, mert csak így maradhatnak versenyben a rivális közösségekkel.

Ebből a szempontból talán a spártai szigorúságú utódnevelés volna a leghatékonyabb, hiszen a jobb szellemi és testi képességű emberek erősebbé és sikeresebbé teszik közösséget. Nincs azonban megfelelő módszerünk a potenciális elit felismerésére – gyakran utólag sem lehet egyértelműen ítélkezni –, mert nemigen lehet előre tudni, mikor milyen tudás vagy hajlam bizonyul majd hasznosnak.

Jellemzőnek tűnik, hogy a fejlettebb értelmi képességűek óvatosan vállalnak utódokat, mert nagyszabásúbb életvitelükhöz és céljaikhoz bajosabban egyeztethető a gyerekvállalással együtt járó felelősség és energiaráfordítás mértéke, míg az egyszerű prolik szaporodnak, akár a nyulak.

Azt az arany középutat kell tehát megtalálni, amikor a szaporodási ráta a legmagasabb, miközben a gyengébb képességűek nem a kiválóbbakon élősködnek.

Nem szabad ugyanakkor azt hinni, hogy a totális kizsákmányolás lenne a társadalmi ranglétra csúcsára jutottak legjobb stratégiája, mert a világban minden valószínűség szerint a status quo, a szimbiózis, a szilárd, ugyanakkor élő hierarchia kialakítása és megtartása a legcélravezetőbb. Az élőlények többre becsülik, ha tudják, hol a helyük, mintha szüntelen küzdelemből állna az életük – ezért létezhetnek egyáltalán közösségek.

Tévedés volna azt feltételezni, hogy – valószínűleg – az emberéhez hasonló öntudattal és összetett közösségi rendszerrel nem rendelkező állatok szaporodása éppolyan meggondolatlan, a jövő és a jelen lehetőségeivel mit sem törődő lenne, mint amilyen viselkedés az emberiség bizonyos csoportjainál oly gyakori.

Ha az élettérben nem tudnak elegendő élelemhez jutni, bizonyos állatok egyszerűen ritkábban szaporodnak, mintha pontosan tudnák, hogy nem juthat elég ennivaló az utódoknak és a felnőtteknek is, és mivel az utódok még nem képesek önállóan túlélni, a korlátlan és felelőtlen hedonizmus miatt tehát végeredményben mindenki elpusztulna.

Nem tartom kizártnak, hogy az emberben is akadna ennyi józan paraszti ész, ha egyes túlérzékeny, a világ megmentőinek szerepében tetszelegni kívánó elmerokkant nem avatkozna be meggondolatlanul a kedvezőtlenebb körülmények között élők sorsába például úgynevezett emberbaráti vagy szociális segélyek küldözgetésével. Ahogy a régi bölcsesség tartja: ne halat adj az éhezőknek, hanem tanítsd meg őket halászni – mert jobban jár így mindenki, bár a tanítóra esetleg kevesebb dicsfény vetül.

Említettem a felelősségvállalást az utódok kapcsán, de a felelősségvállalás egyébként is ritka dolog. Látszólag sem a kiskorúak, sem az elmebetegek, sem a politikusok, de még a szülők sem felelősek tetteikért. Miért van például, hogy autóvezetéshez vagy nyelvtanításhoz vizsgát kell tenni, de minden biológiailag alkalmas szocioparazita szaporodhat, sőt, gyereket nevelhet? Már az is nagy szó manapság, ha néhány, az alkalmatlanságát többszörösen bizonyított selejtes emberpéldánytól „elveszik” a világra pottyantott kölykeit, hogy legalább a bukást garantáló értékrendjének továbbadásával ne lehetetleníthesse el a testileg talán még ép gyerekek boldogulását.

Nem szabad alábecsülni a szülők és a nevelők felelősségét. Aki nem hajlandó garantálni, hogy a neveltje nem válik sem bűnözővé, sem parazitává, az inkább egyáltalán ne vállaljon és ne is neveljen gyereket! Miért fizetne más a kedvteléseikért?

A kiskorúak büntethetetlensége közönséges agyrém – ugyanakkor természetesen értelmetlen volna elvárni egy kialakulatlan, netán hiányosan vagy kimondottan rosszul nevelt gyerektől, hogy felelősséggel cselekedjen, és hogy mindig bölcsen és realistán mérje fel tetteinek lehetséges következményeit. Nyilván az sem megoldás, hogy kijelölünk egy életkort, amit még el nem érve az illető kiskorú mentesül bármilyen tettének következményeitől. Arra sincs eszközünk, hogy „együttélésre alkalmassági” vizsgát tegyünk kötelezővé mindenkinél, aki emberi közösségben szándékozik élni.

Az alapján, amit az életünkről tudunk, körülbelül az tűnik ésszerűnek, ha a kialakulatlan vagy zavart tudatúakért a szüleik, a nevelőik vállalnák a felelősséget, tehát igenis rajtuk csattanna az ostor. Enélkül ugyanis a büntetés visszajelző hatásának hiányában semmi sem szabna gátat az anarchiának. Az anarchia pedig olyan, akár a rákos burjánzás: idővel törvényszerűen elpusztítja a gazdatestet.

A gyerekek csodálatos lények: ezt jól tudja és vallja minden sátánista. Az, aki alkalmasnak tartja magát a gyereknevelésre – nemcsak szellemi, de anyagi téren is – hatalmas felelősséget is vállal. Az álszentek azonban úgy tartják, nem baj, ha szűkölködik a család, amíg „szeretetben élnek”, ám ez a valóságban azt jelenti, hogy vagy le kell mondaniuk rengeteg mindenről – és emiatt jó eséllyel mindannyian zuhanni fognak a társadalmi ranglétrán –, vagy hogy – társadalmi támogatás címén – egyszerűen mások fizetnek helyettük.

Nem hiszem, hogy a világunk ne lenne boldogabb és kiegyensúlyozottabb, ha nem próbálnánk meg természetellenes módon „okosabbak” lenni az állatoknál, és mi, emberek is csak mértéktartóan addig nyújtózkodnánk, amíg a takarónk ér, amíg garantálhatnánk, hogy az utódainknak és saját magunknak is jut elég ennivaló – anyagi és szellemi egyaránt – nemcsak most, de a jövőben is.

A jövőről jut az eszembe: aki esetleg még nem olvasta volna Robert A. Heinlein „Starship Troopers – Csillagközi invázió” című könyvét, az jól teszi, ha mihamarabb pótolja ezt a mulasztását! Ebben a sci-fi regényben egy egészen működőképes világrenddel ismerkedhetünk meg, ahol a polgárok felelőssége nem csupán üres szóvirág. A könyvből azonos című film is készült, de az alaptörténetnek talán ha 5%-át sikerült lefedni, mert ahogy a filmek esetében olyan gyakran, itt is radikális egyszerűsítésekre kényszerültek. Sajnos ez a könyv elég méltatlan technikai kivitelben jelent meg magyar nyelven, szinte olvashatatlan zsebkiadásként, de még így is az egyik kedvenc olvasmányomként tartom számon.