2012. március 31.

A vaskor társadalompolitikája

Szigeti Sándor írása

Már többször kifejtettem a demokráciáról alkotott véleményem: a csürhe rémuralma ez, amikor megvezetett fajankók szavazata egyenrangú a szakértőkével, amikor két farkas és egy bárány szavaz arról, hogy mi legyen az ebéd.

Agyrém.

Margaret Thatchernek tulajdonítják egyik kedvenc idézetem: „az egyezkedés a vezetés hiánya”. Ha különböző érdekű csoportok közös élettérben kényszerülnek létezni – márpedig amíg az emberiség képtelen idegen bolygókat kolonizálni, ez marad a helyzet –, az egymással ütköző elképzeléseikből kölcsönösen engedniük kell. Az egyezkedésből származó eredmény pedig egyikük számára sem lesz ideális, legföljebb csak elviselhető, azaz senki sem lesz elégedett. Az egyezkedés ráadásul sokáig is tart, vagyis a bizottságok, a képviseletek csak nehézkesen tudnak dönteni, és a döntésük megvalósításának eredményeit is csak lomhán tudják értékelni, pláne módosítani.

Ha a másik irányból vizsgáljuk a lehetséges társadalmi rendszereket, az abszolutizmushoz érkezünk. Ilyenkor nincs szócséplés: a döntések gyorsan születnek, amit a diktátor kijelent, azt kell megvalósítani. Elviekben egy „jóságos diktátor” vezette társadalom ideális élettér lehetne, de a gyakorlatban a „jó” fogalma szubjektív, ezért ilyen jellegű társadalomról ábrándozni hiábavaló.

Mivel a bizonytalan, sőt, változó érdekű csoportok együttélése szükségszerű, ezért valószínűsíthető, hogy mégis valami demokráciaféleség, valami szavazósdi lehet a társadalom reális rendszere. De miért ne gondolkodhatnánk el azon, hogyan lehetne e rendszer nyilvánvaló hibáit kijavítani?!

A legszembetűnőbb hiba talán az egyenrangúság mítosza, az az aljas és képmutató hazugság, hogy mindenki egyenlő. Ez soha nem volt igaz és nem is lehet az. Érdekes, hogy míg a társadalom egészét érintő kérdésekben, mint amilyen a kormányzat megválasztása, az átlagember természetesnek veszi, hogy véleménye és szavazata ugyanannyit ér, mint bárki másé, addig konkrétabb, a számára is felfogható mértékű helyzetben, mondjuk egy vakbélműtétnél, már fel sem merülne senkiben, hogy az operációt végző szakemberek kikérjék a portás, a takarítónő és a sarki zöldséges véleményét is.

Kinek legyen tehát beleszólása az ügyekbe? Értelemszerűen annak, aki ért az adott kérdésben felvetett problémához. De hogyan állapítható meg, hogy a szakértelem nem csak papíron létezik-e?

Egy másik lehetőség, hogy azok dönthessenek inkább a közpénzek elköltésének módjáról, akik azt befizették. Talán éppen a befizetéseik mértékének arányában számíthatna a szavuk. Ezzel mindenkit a lehető legtöbb adó befizetésére ösztönözné a társadalom. Az embereknek nem volna érdeke az ostoba döntések támogatása, mert azzal csökkenne az ország gazdasági ereje: kevesebb pénzt keresnének, amitől a befizetett adójuk kevesebbet érne, tehát a szavazatuk ereje, azaz a saját életükre gyakorolt befolyásuk mértéke is apadna.

Igen ám, de idegen forrásból fizetett ügynökök könnyűszerrel manipulálhatnák a helyi társadalmat úgy, hogy a saját, idegen érdekeik kerüljenek fölénybe, mivel ehhez mindössze kissé a zsebükbe kellene nyúlniuk, hiszen mostanra körülbelül kiderült már, hogy a hatalom birtoklásáért folyó örök viaskodásban a nyílt háborúknál sokkal kifizetődőbb a szalonképes banki csatározás.

Talán máshol is változtatni kellene a rendszeren ahhoz, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatva az ország az egyezkedés nyűgjeinek.

Visszatérő epizód a magyarországi politikai választások történetében, hogy a kormányzásra áhítozó pártok az úgynevezett kampányaikban fűt-fát megígérnek, majd a nyertes sajnálkozva közli, hogy a helyzet sajnos mégsem olyan rózsás, megszorításokra van szükség, és az ígért paradicsomi kertből csak a füge és a kóró marad. Az átvert emberek persze hőbörögni kezdenek, a versengésben éppen alulmaradt csoportokhoz pártolnak, amik ilyenkor olcsó és tartalmatlan ígéretekkel formálják saját helyzetüket (olykor egészen extrém mélységekbe süllyedve, a legválogatottabb udvari bohócok és kártevők aktív szerepeltetésével) – de a következő választás után az új reménység is csak a sajnálkozását fejezi majd ki, kemény szavakkal illetve a gonosz, tékozló elődöket.

Úgy látszik, az emberek nem tanulnak semmiből, és mindegyre a sátáni bűnökbe esnek. Ez sajnos adottság, amin nem lehet egyhamar változtatni, és aki mégis ebben, az emberek gyors felvilágosításában reménykedik, az éppen az elsődleges sátáni bűnt követi el. Mert nem adhatnak ők sem mást, csak mi lényegük.

Más megoldást kell találni, másképpen kell megfékezni a tudat nélküli csürhét.

A vállalati vezetésben vagy a személyes fejlődési módszerekben használatos fogalom a „SMART kritérium”. A SMART egy betűszó, ahol a betűk jelentése például a következő:

• S – Specific (meghatározott)
• M – Measurable (mérhető)
• A – Attainable (elérhető)
• R – Relevant (kapcsolódó)
• T – Time-bound (időhöz köthető)

A megállapodásokban és célkitűzésekben hasznos, ha arra törekszünk, hogy ezek megfeleljenek a SMART által felidézett elvnek, azaz legyen mindig meghatározva, hogy:

• miről van pontosan szó, mit kell elérni, kik vesznek benne részt
• hogyan állapítható meg objektíven, hogy sikerült-e elérni a kitűzött célt
• milyen módon történik a megvalósítás
• időszerű-e az elképzelés, adottak-e hozzá a szükséges körülmények
• milyen mérföldkövek határozhatók meg a kivitelezést illetően, és mikorra kell a célt elérni

Miért ne lehetne elvárni, hogy a politikai választásokon induló pártok programjai is feleljenek meg a SMART elvnek? Miért ne lehetne elvárni, hogy vállalásaik tartalmazzák azt is, hogy pontosan kivel mi történik, ki hogyan vonható felelősségre, ha mégsem sikerülne a nyertesnek véghezvinni a vállalását az ígéretnek megfelelően?

Mondhatnánk, hogy minden csoport készítsen több tervezetet, ami a választáson elért támogatásuk mértékében sávosan fokozná a vállalásuk kívánatosságát. Ha például X párt megszerzi a szavazatok 10%-át, akkor Y dolgot vállal; ha a szavazatok 25%-a lesz az övék, akkor emellett még Z célt is vállalni tudják.

Mennyivel szerényebb, csöndesebb lenne így a kampányidőszak!

Alighanem ilyen módon meg lehetne akadályozni, hogy felelőtlenül ígérgessenek, és meg lehetne zabolázni a populizmust is – már ha ez valóban érdeke lenne azoknak, akik a politikával foglalkoznak.

Tisztában vagyok azzal, hogy bármennyire ésszerű is lenne egy ilyen egyszerű javaslat bevezetése, mint amilyen a SMART kritérium, ez sosem történhet meg. A bevált módszereken senki sem szeret változtatni, mert a status quo felrúgása új, váratlan helyzetekhez vezet. Valódi kényszer nélkül semmi sem ösztönzi az embereket szándékosan szellemi sekélyességben tartó vezetői rétegeket a megújulásra, a nép pedig, mivel megosztott és megosztottságát fel nem ismeri, sosem kényszerítheti vezetőit semmire.

Marad tehát az ördögi kör. Az üres ígéreteket csalódások, majd harag követi, amit újabb ígéretek csillapítanak le.

Julius Evola írta a következőt: „Sokakat zavarba hozott kijelentésem, mely szerint nincs ma olyan politikai rendszer, csoport vagy párt, amely ügyének szentelhetné magát az ember, és hogy minden létezőt meg kell tagadni. Ez a megtagadás és el nem kötelezettség azonban korántsem az elvek hiányából fakad, hanem éppen az elvek birtoklásából, amelyek pontosak, teljesek és egyezkedésnek nem tárgyai.”

A sátánista okosan teszi, ha nem izgatja magát olyasmi miatt, amin lehetetlen változtatni. Szórakozásból el lehet tűnődni azon, hogy milyen alternatívákkal lehetne kellemesebbé tenné a mindennapokat, de mindent egybevetve marad az örök igazság: az idegen elit a maga elegáns, csendes módján él és túlél, gyarapodik és élvezi az életet, mert képes rá.