2015. január 15.
A létezés alapkérdései
Az ember, mivel öntudata van, kérdéseket tesz fel önmagának. Ki vagyok? Mi vagyok? Hol vagyok? Hogyan keletkeztem? Mi lesz velem? Mit kell tennem? Mit lehet tennem? Ki, mi és hogyan korlátoz, büntet vagy jutalmaz engem? Mit jelent egyáltalán, hogy létezem? Voltaképpen mit is jelent, hogy tudok, ismerek valamit? Hogyan jutok a tudáshoz? És így tovább.
Ezekre a kérdésekre ősidőktől fogva vár feleletre, és nehezen tűri, hogy nincs, aki felelhetne. Mivel az emberi tudat nehezen viseli a nemtudást, és mert úgynevezett mintakeresésre hajlamos, sokszor kevésbé érzi kellemetlennek, ha kitalált féligazságokkal vagy közönséges hazugságokkal is, de válaszhoz juttatja önmagát.
Miután úgy-ahogy kielégítette alapvető szükségleteit, feltűnt neki, hogy egy folyamatos változásban levő világ résztvevője, és felismert bizonyos visszatérő jellegzetességeket. Megfigyelte a születést, a fejlődést, a betegségeket, a félelmet, a megkönnyebbülést, az öregedést és a halált. Megfigyelte az időjárás, sőt, az évszakok változását, ennek hatását a környezetre és saját magára. Észrevette, hogy közösségben élve éppúgy kialakulnak a különféle szerepek, ahogyan a testrészeinek is megvannak a maguk feladatai és képességei.
Amikor már birtokába került a beszéd képessége, megoszthatta társaival a gondolatait, kételyeit, kérdéseit, és ahol tudott, választ is adhatott mások kérdéseire, és lassan belátta, szinte felfoghatatlanul bonyolult a világ.
Bizonyos titkokat könnyen megfejtett, vagy legalábbis sikerült úgy kiismerni őket, hogy a saját hasznára fordíthatta a vonatkozó, szerzett ismereteket. Képes volt vadászatot tervezni, mivel sokat tudott a zsákmánynak kiszemelt állatokról, és azt is tudta, hol és mikor teremnek a számára ehető, hasznosítható növények.
Később letelepedett, törzset, civilizációt alapított, mert rájött, hogy mennyivel könnyebbé válik az összefogással az élete. Az együttműködés új törvényszerűségek felismerésére illetve megalkotására ösztönözte az embert, ugyanis az újonnan kialakult helyzetekhez már nem csak neki, magának, hanem a teljes közösségnek is alkalmazkodnia kellett.
Az ember ismeretei egyre gyarapodtak, de a világ bizonyos rejtélyeire a mai napig kutatja az igazi válaszokat, noha valószínűleg mindegyikre akadt számtalan hamis, ostoba, vagy éppen gonoszul fortélyos okfejtés, ami ideig-óráig, vagy akár évezredekig is trónkövetelőként mérgezte a gondolatait.
Akadtak, akik vallották, titokzatos, csak számukra hozzáférhető kapcsolatban vannak a holtakkal, az elődökkel, vagy olyan lényekkel, akik nem testben járnak közöttük. Ezek a titokzatos közvetítők azt is sugallták, közbenjárásukkal akár a világ keletkezésének titkáról is lehullhat a lepel – no persze nem minden áldozatvállalás nélkül.
Az ember felnézett az égre, és a csillagos égbolt láttán eltűnődött, talán a világ még hatalmasabb, mint amekkorának hitte. Biztosan remélte, hogy egy napon majd megérti, mi is ez az egész.
Álmaiban csodákat látott, de voltak látomásai más alkalmakkor is, ezért bár részben egyre bölcsebbé vált, abbéli sejtésében is megerősödött, hogy minden feltett kérdésre csak még több kérdést kap válaszul. Az ember ma sem érkezett el kutatóútjának végéhez, és az igazán fontos kérdésekre továbbra is csak olyan válaszokat ismer, amik mögött ott sorakoznak a további kérdések.
Alig pár évtizede fedezte fel, hogy agya – melynek szerepét éppencsak sejti – két részre osztott, és előfordulhat, hogy a kéregtest elmetszésével két, teljesen elválasztva létező öntudat keletkezzen benne, így már abban sem lehet biztos, amibe korábban kapaszkodhatott: hogy legalább ő maga egy és oszthatatlan. A „szabad akarat” mítoszában sem lehet biztos többé, amióta sikerült kimutatni, hogy döntéseit műszerekkel az előtt érzékelni lehet, mielőtt a tudat egyáltalán foglalkozhatna a mérlegeléssel, és akkor még nem is említettük a banálisabb körülményeket, mint amilyen például egy a személyiséget deformáló daganat hatása lehet.
Csoda-e, hogy ebben a zavarbaejtő, csodálatos és ijesztő világban egyszerre érzi magát otthon és egyszerre retteg attól, mi történik, ha majd… ha majd elveszíti az erejét, s végül azt is, amit önmagának illetve a sajátjának tartott?
Vannak, akik megelégszenek a lagymatag hazugságokkal és feltételezésekkel, de az ókori görög filozófus, Szókratész igen helyesen mondta, hogy csak a vizsgálódó élet méltó az emberhez. Bárhová is vezessen a megismerés útja, az embert saját tudásszomja hajtja előre rajta, és csak annyit tehet, hogy elsajátítja a megfelelő ismeretszerzés módszerét, a helyes kérdések feltevésének és igaz válaszok felismerésének tudományát, máskülönben örökre a nemtudás rabszolgája marad.