2012. augusztus 29.
Mi a baj a vallásos emberekkel?
Néha felteszik nekem a kérdést, hogy tulajdonképpen mi bajom is van a vallásos emberekkel, amikor a többségük rendes és jószándékú, és ma már, főként a világ civilizáltabb részein a vallásosság (ami alatt minden esetben valamely jobbfelőli ösvényen járó vallást értünk) korántsem olyan, vagy úgy fontos, mint egykor volt.
Mondhatnánk, hogy a legtöbb, magát vallásosnak tartó ember csak ritkán foglalkozik vallási kérdésekkel. Életükben a főszerepet a mindennapok gondjai, örömei és céljai kapják. Az emberek többsége igenis keresi a boldogságot, a sikereket itt, az életben, és ha olykor szóba is kerül a halál vagy a természetfölötti, nemigen veszik komolyan ezeket. A többség talán halványan bízik abban, hogy az életük nem csak egyszeri, aprócska szikra a végtelen világban, ami pedig a babonákat illeti, nos, amíg valami rosszindulatú kuruzsló ki nem forgatja a vagyonukból vagy meg nem fosztja a józan eszüktől, hát kinek árt az a kis szórakozás? Ma már csak a legelvakultabbak utasítják vissza az orvosi segítséget, hogy helyette imákkal vagy okkultista praktikákkal, ráolvasással, léböjttel próbáljanak gyógyulni.
És különben is, a ma embere már nem olyan együgyű, nem annyira elmaradott, mint azok voltak, akiknek annak idején a Bibliát, a Koránt vagy a Bhagavad-Gítát szánták. Ha van is esetleg az ősi vallási tanításokban olyan, ami már nem korszerű, azt egyszerűen a kultúránk által megtett grandiózus utazás mementójának tekintjük, elvégre ki kövezné ma halálra a tulajdon gyermekét, csak mert az nem fogadott neki szót?!
Hogyne, akad néhány fanatikus, aki miatt nem mindenki gyakorolja szívesen a vallását nyíltan, és nem is mindig dönthető el egyértelműen, hogy két, magát kereszt(y)én(y)nek mondó közül melyikük az igazibb, vagy hogy az-e a valódi mohamedán, aki autókat gyújt fel és hitetleneket – ártatlanokat – gyilkol, vagy az, aki őket csak áttételesen támogatja a hallgatásával. Egypár hitvány gyümölcs bizonyára nem jelenti, hogy az egész fa megérett a kivágásra – vagy mégis?
Mi bajom van hát a vallásos emberekkel?
A válasz egyszerű. Az a baj velük, hogy vallásosak. A vallásosság szimptómája a szolgalelkűségnek, az önállótlanságnak, a megvezethetőségnek. A vallásos ember alaptermészete olyan, hogy igényli az irányítást, és keresi a tekintélyt, hogy behódolhasson neki. Nem szívesen marad „egyedül”, vágyik a társai elismerésére és retteg attól, hogy kiközösítik. Tetteit valójában ez a sóvárgással vegyes félelem határozza meg. Nem az fontos számára, hogy jó irányba tartson, hanem hogy megmondják neki, merre menjen.
Amikor vallásosakkal beszélgetek vallásról, gyakran eljutunk addig, hogy nem értik: ha én nem hiszek semmiféle felsőbbrendű, természetfölötti hatalomban, és nem is számítok halál utáni, túlvilági létre, akkor miért élek erkölcsösen. Ugyan mi tart vissza engem attól, hogy a közösséggel mit sem törődő őrültként tomboljak és pusztítsak, hogy jártamban-keltemben elvegyem, ami éppen megtetszik és megsemmisítsem, ami nem tetszik?
Ilyenkor úgy érzem magam, mint valami utolsó ember a földön, aki körül mindenki más már kannibál zombivá változott. Nehezemre esik elfogadni, hogy mennyire sokan vannak, akiket tényleg csak a közvetlen és elkerülhetetlen megtorlástól való félelem tart vissza a bűnözéstől.
Arisztotelésznek tulajdonítják a következő mondást, amit nagyon kedvelek: „A filozófiának köszönhetem, hogy parancs nélkül teszem, amit mások csak a törvénytől való félelmükben tesznek meg.”
Filozófia – vagyis a bölcsesség szeretete. Így nevezte el az emberiség a gondolkodás gyakorlását.
A gondolkodás önmagában nem garantál sikereket, nem garantál örömöket, nem garantál bölcsességet sem.
A gondolkodás egyvalamit garantál: változást, tehát a filozófia életet garantál. Folyamatos változást, a változásokra reagálva folyamatos alkalmazkodást, és állandó felülvizsgálatát annak, amiről addig úgy tartottuk, hogy hasznos vagy jó. Mert talán ma már nem hasznos, már nem jó. Talán csak aprócska igazításra van szükség, talán be kell látnunk, hogy tévútra vitt minket – de ha nem ragaszkodunk megkövült eszmékhez, ha nem engedjük, hogy „a holt kéz sterilizálja az élő gondolkodást”, akkor a legjobb esélyünk lesz arra, hogy tanulhassunk hibáinkból, hiszen tudjuk: nem vagyunk tévedhetetlenek.
Nem is kell annak lennünk. Tévedni emberi dolog. A tévedést kijavítani – az is a mi dolgunk!