2010. január 26.
Háború a nemzet ellen
Évek óta emlegetem baráti beszélgetések során: szinte kizártnak tartom, hogy egy országban élők természetes módon lehessenek annyira felelőtlenül és együgyűen ostobák, mint amilyenek ma Magyarországon tenyésznek.
Ha én, gonosz tudósként, valahol ki szeretném próbálni, hogy a gyakorlatban meddig lehet elmerészkedni a modern világban a társadalmi és egyéni manipuláció és agymosás terén, hogy láthassuk, milyen módon és milyen hatékonysággal lehet a többek közt George Orwell által vizsgált disztópiát megvalósítani,melynek gyümölcseként elérhetővé válna a totális, garantáltan elveszíthetetlen uralom a világ fölött, nem találhatnék Magyarországnál, a magyaroknál ideálisabb alanyt erre.
A magyarok izoláltak.
A magyar nyelv gyakorlatilag hasznavehetetlen a határokon túl.
A környező országok lakói kivétel nélkül megvetéssel, lesajnálással, gyűlölettel éreznek e fonnyadó, furcsa kis népcsoport iránt, hiszen még a pánszlávizmus eszméje sem kötheti össze őket a többi rabszolganépekkel.
Az ország földrajzi sajátosságai miatt fizikailag is el van választva a szomszédoktól, ami szintén fantáziadús lehetőségeket enged feltételezni, ahol akár még Krapulax gondolatbefolyásoló sugarai is színre léphetnek.
Mielőtt bűnbakkeresésre gondolna bárki, itt jegyzem meg, hogy gyakorlatilag lényegtelen, hogy kik, milyen természetű, milyen kultúrájú irányítók vezénylik ezt – az eszmefuttatás kedvéért feltételezett – folyamatot, hiszen a tetszőleges kültakaró alatt mindig azonos a cél, legyen szó egyéni vagy szuperorganizmusi szintről. A küzdelem örök, és mindenki részt vesz benne: mindenki mindenki ellen.
A küzdelem vizsgálata, megismerése megértéshez vezethet, ami a legjobb fegyver, ezért is örültem, amikor megtudtam, hogy készült egy négyrészes magyar dokumentumfilm – Jelenczki István rendezése, a címe: „Háború a nemzet ellen” –, ami éppen erről szól, éppen a magyarországi viszonyokat elemzi.
Afféle tényfeltáró riport ez a film, amelyben különféle szakértők beszélnek kellemes modorban, higgadtan, – állítólagos – tényeket sorolva arról, hogy mi lehet az oka ennek a hallatlan züllésnek és enyészetnek, ami itt folyik, és hogy miképpen herdálták el az éppen aktuális „képviselők” az anyagi és a szellemi nemzeti vagyont. Igen találó szó ez a „képviselő”, hiszen ha akarom, jelenthet képmutatót, képhordozót, kép mögé rejtőzőt is, mert bár cifrák a kormányzással foglalkozó urak és hölgyek, de mégiscsak vezérbirkák ők, akik a kirakatban reprezentálnak, és a legőszintébben csodálkoznék, ha független hatalmat birtokolnának vagy gyakorolnának, vagy erre akár szándékuk, akár tényleges lehetőségük lenne. Mert van az a pénz, amennyiért korpásodik az ember haja, vallotta be valamelyik híresség, amikor egy samponreklámban vállalt szerepéről kérdezték, és az is forintosítható, amennyiért az ember eladja a saját anyját is, hát még a szomszédét.
Ami még érdekesebb, hogy a filmben javaslatokat is tesznek arra, hogy miképpen lehetne felismerni ezt a háborús állapotot, és úgy vélik, ideje lenne legalábbis valami védekezésfélébe kezdeni. Kérdés, hogy mi történne, ha ez sikerülne? Egyik kedvencem, Peter Sellers, a kitűnő angol komikus az Ordító egér című filmben éppen egy olyan mulatságos helyzetben alakított több szerepet is, amikor egy aprócska európai nemzet váratlanul lerohanja és – legnagyobb megdöbbenésére – elfoglalja az Amerikai Egyesült Államokat. Ugyan „mertek nagyok lenni”, csak éppen úgy jártak, mint a mesebeli kis gömböc…
Amennyire meg tudom ítélni, a dokumentumfilmben szereplők zömmel (vagy kizárólagosan?) a Jobbik nevű párt szimpatizánsai közé tartoznak, akikkel kapcsolatban a média körülbelül a hitleri(nek tartott) eszmék újraéledését prognosztizálja, bár ebből még nem következik logikusan, hogy – Piszkos Fred manipulációs technikájához hasonló megfontolásból dekódolva – ők jelentenék a megoldást, az eredményes kiutat ebből az örvényből.
Idén áprilisban tetőzik a négyévente esedékes össznépi mulatság, a „választások” néven is ismert színjáték, melynek során a választópolgárok állítólag új vezérbirkákat jelölhetnek ki maguknak.
Azt hiszem, korábban sem csináltam titkot abból, hogy teljességgel komolytalan, súlytalan cirkusznak tartom a választásokat, a demokráciát pedig abszurd, ostoba, hazug eszmének, ezért szinte a kibicek nyugalmával várom a tavaszi eredményeket, mert bár nem számítok semmilyen markáns, izgalmas – vagy sorsfordító – eseményre, biztos vagyok abban, hogy jó szórakozást jelent majd, ahogy megindul a dagonyázás és a zombik magasztalása, amitől a prolik majd büszkén, „öntudatosan” vigyorogva folytatják útjukat a vágóhídra, mert ennél többet őszintén szólva soha, senki nem várt, és nem is vár majd tőlük.
De játsszunk el a gondolattal! Amennyiben a Jobbik lényegi eredményt érne el (ha lehetséges egyáltalán az ilyesmi), akkor vajon mihez kezdenének a megszerzett – látszólagos – hatalommal?
Kiderülne-e róluk, hogy az ő hajuk is korpásodik?
Sajnálkozva tárnák-e szét a kezüket, hogy minket kérlekszeretettel, becsapott az előző kormány, és csak adóslevelek vannak a kincstárban, és bizony itt már nincs mit tenni, süllyedjünk hát méltósággal a sírba, de aki magyar, addig is nekünk adakozik?
Örökérvényűen cinikus kifejezéssel élve „felszabadítaná-e” a csúnyán rászedett állampolgárokat valamelyik „jószándékú, bölcsebb” nemzet vagy érdekcsoport, atyailag biztosítva az itt élőket arról, hogy a legújabban bevezetendő megszorításokra ugyan megint szükség van, de már nincs messze az aranykor? (Az aranykor egyébként sosincs messze, mindig csak éppen most kell egy kicsit még szorítani a derékszíjon, hórukk, emberek, most toljuk meg együtt, amerre mutatom!)
Netán megválasztanák Pataky Attilát vagy Lagzi Lajcsit királynak, hogy legyen új nemesség, ami nélkülözhetetlen a nemzeti feltámadáshoz? Vagy valamelyik Habsburg mégis jó lenne erre a célra, mert mégiscsak ojropéerebb meg tradicionálisabb úgy? Klónoznák Horthyt? Vagy nem kisebb dolog történne, mint Dobogókőn, a világ szívcsakrájának kellős közepén ragyogó mennyei fényektől övezve materializálódna Jézus, a magyar pártus herceg, és egyetlen szempillantás alatt magyar falu lenne Moszkvából, és visszacsatolódna Borneó és Celebesz is, ahogy a gúnyos rigmusok jövendölik?
Vagy csak az történne, amit utóbbi történelmünk legemlékezetesebb kormányfője is megjósolt, hogy némi hőbörgés után az emberek megunnák az egészet és hazakullognának, azaz a következő alkalommal egy magát kevésbé radikálisnak, de mindenképpen szakértőnek mutató csoport rázná a kolompot sikerrel, hogy új emberek kerüljenek a kirakatba (de csak oda), és minden éppúgy menne tovább, ahogy a meder mindig is diktálta?
Nyilván nem fogjuk megtudni, melyik tippem kerülne legközelebb az igazsághoz, mert győz majd a „józanság”, azaz a kábaság, már ha egyáltalán tényleg összegzi valaki a szavazócédulákat. Bárhogy is alakul, nem lesz, nem lehet tétje az össznépi, össznemzeti lelkesedésnek, mert a történet, mióta világ a világ, arról szól, hogy ki az erősebb. Nem számít, hogy mit üzen Kossuth Lajos, vagy Lenin vagy bárki, mert nemes eszmékből, magasztos sorsfeladatokból és szívhez szóló üzenetekből nem volt és nem lesz hiány, és a hitre, az elhivésre, az alávetésre, a behódolásra, az engedelmességre kondicionáltak sorsa nem fordulhat jobbra soha, mert még eltunyulnának, és unalmukban esetleg gondolkodni kezdenének, és abból még sosem származott semmi jó.
Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico.