2006. június 21.

Mi a sátánizmus?

Szigeti Sándor írása

A sátánizmus egyedi, önálló, de kevéssé ismert vallás, amiről mégis rengeteg tévhit terjedt el. A köztudatban háromféle felfogás jellemző a sátánizmussal kapcsolatban.

Az utca embere szerint

A legtöbben úgy hiszik, hogy a sátánizmus olcsó, véres mócsingok marcangolása közben ártó szándékú varázsmondókák mormolásából áll – némi temető- vagy templomgyalázással fűszerezve –, amit heavy metal zene hallgatása közben művelnek a pandamackónak maszkírozott fiatalok, akik a szokásos diszkózás, csajozás és sörözés helyett ezzel a deviáns viselkedéssel próbálnak némi izgalmat és egyéniséget csempészni a máskülönben kilátástalan és terméketlen életükbe.

A romantikusabb lelkivilágúak valószínűnek tartják, hogy a darkos-metalos fiatalokhoz képest jóval kifinomultabb, grandiózusabb szertartásokat végző titokzatos csoportokat, coveneket, azaz boszorkányköröket alkotnak a bibliai ősgonosz antiistent imádó, a mindennapi életben is befolyásos „valódi” sátánisták, akiknél az emberölés valószínűleg kötelező hobbinak számít, és akik amúgy, esetleg megbecsült, tiszteletre méltó állampolgároknak tűnnek.

A legkisebb csoportot alkotják azok, akik utánanéztek a dolgoknak, vagy csak jókor voltak jó helyen, amikor erről a vallásról hallottak.

Lássuk, ők mi mindent tudhattak meg a sátánizmusról!

A tények

A sátánista vallást 1969-ben kodifikálta az Amerikai Egyesült Államokban Anton Szandor LaVey a Sátáni Biblia című könyvében. LaVey három évvel korábban, 1966-ban alapította meg a Sátán Egyházát, ami azóta is aktív, és sok szempontból teljesen rendhagyóan működő vallási szervezet.

A Sátán Egyházának szokatlan jellemzői közül néhány ízelítőül:

törvényesen bejegyzett és államilag elismert egyházi intézmény mivolta ellenére is adót fizet és semmilyen állami támogatást nem fogad el;
tagjaitól az egyszeri regisztrációs díjon felül anyagi vagy más természetű hozzájárulást nem kér;
nem emeltet közös „istentiszteleti” célra szánt épületeket sem;
nem végez hittérítő tevékenységet;
valódi meritokráciaként tagjait valóságos eredményeik alapján ismeri el.

A Sátán Egyházának megalakulása előtt a sátánizmus nem létezett szervezett vallásként. Noha az emberiség története során állandó gyakorlat volt az aktuális ellenségeket az egyetemes gonosz – az ábrahámita kultúrákban Sátán – nevével diszkreditálni, a legtöbb közös jellemző, amit az így gyalázottakról elmondhatunk, az, hogy önelégült, álszent emberek gyűlölték őket.

Kételkedem, tehát vagyok

Sátán – a név héberül ellenfelet, vádlót jelent – hagyományosan a „helyes útról” letérő elvetemültet jelentette, aki nemcsak hogy nem hajlandó engedelmeskedni a felsőbb – isteni – akaratnak, de pimasz lázadásában arra vetemedik, hogy kiáll a saját igazsága mellett. John Milton szavait kölcsönvéve: inkább uralkodik a pokolban, semhogy szolgáljon a mennyben.

Ahhoz, hogy valaki helyes, „istennek tetsző” életmódot folytathasson, értelemszerűen tudnia kell, hogy ehhez milyen elvárásokat kellene teljesítenie. Mivel az isteni parancsokat csak közvetítőkön keresztül lehetett megismerni, voltak, akik kételkedtek, s felismerték, hogy az isteni közlések valódi forrása mindig emberi, így ha engedelmeskenek, csupán egy ravasz embertársuk óhajainak felelhetnének meg.

A legtöbb vallás az életet elviselendő kellemetlenségnek, megpróbáltatásnak tartja, és a valódi, örömteljes létezést a halál után reméli. Hogy biztosítsák a híveik túlvilági boldogulását, a vallások lemondásra, behódolásra tanítanak. A buddhizmus például arra buzdít, hogy megbékélve ismerjük fel a valóság illúzió voltát, a kereszténység pedig elítéli a világi kincsek gyűjtését és a másik orcánk odafordítására int.

A túlvilággal kapcsolatban érdemes felfigyelni arra, hogy szinte lehetetlen megtudakolni a hívőktől, hogy pontosan mire is számítanak „odaát”, és ha mondanak is valamit, az jellemzően az evilági megpróbáltatások, nélkülözések tagadása lesz. Azt remélik, hogy a halál után már nem kell fájdalmat érezniük, nem lesznek éhesek, nem fognak fázni, nem lesznek magányosak, nem lesznek boldogtalanok. Hogy minderre miért csak a halál utáni létezésben látnak lehetőséget, az már az életellenes vallások agymosó magasiskolájának a gyümölcse.

A megerőszakolatlan emberi természet nem fonnyadásra vágyik, hanem boldogulásra. Méghozzá itt és most, hiszen semmilyen bizonyítéka sincs annak, hogy létezésünk ne csak egyszeri és megismételhetetlen szikra lenne csupán. Ezért van, hogy bár rengetegen „prédikálnak vizet”, mégis, szinte mindenki „bort iszik”, és képmutatóan él. Az, amit a vallásuknak hisznek, olyan embertelen – emberhez méltatlan, a természetével összeegyeztethetetlen – követelményeket ró rájuk, amit lehetetlen teljesíteni.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem

Ez természetesen nem véletlen. Az emberietlen vallások épp a meghasonlással és az önutálattal manipulálva tartják hatalmukban az erre hajlamos, átverhető, kihasználható tömegeket.

Hogyan érhetjük el a legegyszerűbben, hogy az emberek bűntudatot érezzenek? Figyeljük meg, hogyan viselkednek természetük szerint, mit csinálnak, és ezeket kiáltsuk ki bűnnek!

A sátánizmusban a keresztényi hagyomány szerinti hét főbűn – bujaság, falánkság, kapzsiság, lustaság, harag, irigység, kevélység – kifejezetten erénynek számít, mert nem igaz, hogy ezek káros jellemzőink lennének, hiszen kiegészítik egymást! A falánk, lusta embert az irigység és a kevélység sarkallja arra, hogy formába hozza a testét, hogy megszépülve kedvére bujálkodhasson, a harag kiélésével egészségesen csökken a stressz miatti gyomorsavszint és a vérnyomás, és kapzsiság nélkül pedig nem volna fejlődés és szerezni vágyás sem.

…És add meg nekem is, ami az enyém

Elég tehát csak szembefordulni a közösségen eluralkodott tébollyal ahhoz, hogy ellenségnek tekintsenek. Ez azonban önmagában még nem jó semmire, egy vérbeli sátánista pedig, mivel pragmatistaként az itt és mostra koncentrál, a lehető legtöbbet akarja kifacsarni az életből, ezért gondosan tanulmányozza a világot, amiben él, és természetesen önmagát is.

Mire van szükség ahhoz, hogy elégedetten, boldogan éljen az ember?

Abraham Maslow szerint az ember szükségleteit hierarchikusan ábrázolhatjuk, akár egy piramist. A szükségleteket a következők alkotják, az alapvető igényektől kezdve:

Fiziológia: légzés, evés, ivás, szex, alvás, homeosztázis és ürítés;
Biztonság: a test, a kereső foglalkozás, az erőforrások, a moralitás, a család, az egészség és a tulajdon biztonsága;
Szeretet: barátság, család, szexuális intimitás;
Tisztelet: önbecsülés, magabiztosság, eredmények, hősök tisztelete, mások tisztelete irántunk;
Önmegvalósítás: moralitás, kreativitás, spontaneitás, problémamegoldás, előítélet-mentesség, a tények elfogadása.

Ha az alapoknál hiány mutatkozik, nem élhet harmonikusan az ember, mindig hiányérzete lesz, amit egy darabig képes lehet uralni, de előbb-utóbb túlfeszül a húr.

A piramis második szintjén már a közösséggel kapcsolatos igények jelennek meg, elvégre az ember ilyen környezetben a leghatékonyabb. A közösségben élés során lemond a totális egyéni szabadságáról, hogy a társadalom előnyeit élvezze. Azok a közösségek a legéletképesebbek, amelyeknél kevés a belső viszály, vagyis az ott élők világnézete – értékrendje, életcélja – minél hasonlóbb.

Az életcélok és az értékrendek összehangolását közösségi tevékenységekkel, például szertartásokkal lehet ápolni, melynek során a morális elveket is terjeszteni, népszerűsíteni lehet, a közösség összetartozásának állandóságot, biztonságot nyújtó érzetét pedig mesék, mítoszok továbbadásával lehet erősíteni.

Az emberi kultúrák mindennapi szokásai, törvényei köré szőtt mítoszokat és e mítoszokra épülő további szokásokat és további törvényeket vallásnak nevezzük.

Vallás és antivallás

A vallás fogalma nem egyértelműen elfogadott, bár sokan próbálták meghatározni, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy beszélni lehessen róla félreértések nélkül. A ReligiousTolerance.org definíciója a leghasználhatóbbak közül való, mert eléggé általános, ugyanakkor a lényeges ismérveket magában foglalja:

Vallás minden olyan meghatározott, szentségről alkotott hitrendszer, ami gyakran szertartásokat, etikai előírásokat, életfilozófiát és világnézetet is tartalmaz.

A sátánizmus megfelel a fentieknek, noha egyedülálló módon nem hitre, hanem éppenhogy a kételkedésre építi a világnézetét. Rámutat, hogy a szentség, az isteniség azt jelenti, ami az ember, a személy számára a legfontosabb a világon – a sátánista számára ez mindig önmaga.

A vallás alapvetéseit a kilenc sátáni nyilatkozat, az etikát pedig a Föld tizenegy sátáni törvénye tartalmazza.

A sátánizmust vallássá nemesítő alapító Anton LaVey fölismerte, hogy az embernek pszichés igénye van dogmára – alapigazságra – és misztikumra, ezért gondos és értő kutatómunkát követően hatékony és sallangoktól mentes szertartásrendszert is alkalmazott, valamint egyértelmű és emberséges értékrendet és világnézetet is megfogalmazott a Sátáni Bibliában és későbbi publikációiban.

Az idegen elit

A sátánizmus nem szól, nem szólhat mindenkihez, így természetesen semmiféle térítő jellegű tevékenységet sem folytat. Gyakran már maga a névválasztás – Sátán, mint a sikerorientált, folyamatosan vizsgálódó, kétkedő ideál szimbóluma – is elriasztja azokat, akik nem képesek elvonatkoztatni a korábban beléjük kondicionált babonáktól és szűklátókörűségtől.

Gyakori félreértés forrása, ezért egyértelműsíteni kívánom, hogy a sátánizmus semmiképp sem jelent ész nélküli hedonizmust! A Sátáni Biblia hangsúlyozza az élvezet és a kényszer közötti hatalmas különbséget. A sátáni bűnöket – a sátánisták által került viselkedésformák gyűjteményét – elolvasva az is érthetővé válik, hogy miért idegen a valódi sátánista viselkedéstől a kisstílű, számkivetett, bűnözői életmód, ami a szenzációhajhász hírekben emlegetett „ördögimádók” ismérve. Ezeket a sátánista még jobban megveti, mint az élettel szembeforduló hagyományos vallások követőit, hiszen a diabolátria hívei olyan együgyű, dualista világnézet szerint élnek, amiben mindössze megcserélték a főszereplők neveit, de ugyanúgy alárendelt szerepet választottak maguknak. A sátánista az idegen elit tagjaként velük semmiféle közösséget sem vállal, és semmiképpen sem tekinti sátánizmusnak, amit ezek a degenerált börtöntöltelékek művelnek.

A sátánista nem „istentagadó” módon él, hiszen pontosan meghatározta, hogy mit tekint istennek; a misztikumvallások istenfigurái pedig nincsenek rá nagyobb hatással, mint a kitalált történetek hősei.

A sátánista célja a valódi életben való boldogulás, a gyarapodás, mert tudja, hogy az unverzumban senki mást sem foglalkoztat a személyes sorsa. Sikereit saját küzdelme eredményének, kudarcait saját hiányosságai megnyilvánulásának tekinti, amikből okulva még többet szüretelhet mindabból a csodából, amit az élet kínál jutalmul a rátermetteknek.