2008. október 30.
Az ábrahámita vallások
Ábrahámita vallásoknak nevezzük azt a három elterjedt vallást – világvallást –, ami jelenleg meghatározza a Föld lakosságának gondolatvilágát, értékrendjét és mindennapjait. A három vallás – a judaizmus, vagyis a zsidó vallás; a kereszténység; és az iszlám – alapjai közösek, a mindenki számára ismerős Biblia című könyv ószövetségi részét mindannyian elfogadják, abból indulnak ki.
A judaizmus
Sok ezer évvel ezelőtt a közel-keleti sivatagban élő pásztor, nomád népek és a városokban letelepedettek egyaránt az akkoriban elterjedt politeizmus, többistenhit valamilyen formáját gyakorolták. A nomádok vándorlásainak következményeként folyamatosan változott a hitviláguk, újabb isteneket ismertek meg, ahogy a többi törzsekkel találkozva megosztották egymással tapasztalataikat, meséiket. Így örökölték elődeik hagyományait, szokásait, törvényeit, tapasztalatait és mítoszait.
A Biblia hagyománya szerint Ábrám – ez volt Ábrahám eredeti neve – apja szobrász volt egy király udvarában, és bálványokat készített. Az ifjú Ábrám egyszer egy almát tett valamelyik szobor szájába, és felszólította, hogy egye meg a gyümölcsöt. A szobor természetesen nem tett semmit. Ábrám ekkor összetörte a kisebb bálványokat, majd egy kalapácsot nyomott a legnagyobb szobor kezébe. Amikor az apja kérdőre vonta, a fiú azzal védekezett, hogy az istenek összevesztek az ajándékon, végül a főisten elpusztította a kisebbeket. „Ugyan, ezek a szobrok nem tudnak mozogni, sem enni!” – mondta az apa. „Akkor hogy lennének ezek istenek?” – vágott vissza az ifjú.
Az akarat szabadságáról
Isten mindentudása, előrelátása valóban némi ellentmondásban áll szabad akaratunkkal, legalábbis első látszatra. Amikor a budapesti Rabbiképzőben folytatott tanulmányaim során Akiba paradoxonját tanultuk, bennünk is felötlött ez az ellentmondás. Megkérdeztük mesterünket, a néhai Richtmann Mózes professzort, hogyan lehetséges ez? Ő válasz helyett felállt a katedrán, a nyitott ablakhoz lépett, és kifelé tekintve így szólt:
– XY, üljön az első sorba!
Az illető diák, akinek a nevét szándékosan nem említem, akkor a leghátsó padban ült, és közismerten nem tartozott a legrendesebb, legszorgalmasabb hallgatók közé. A mester felszólítására valóban felállt, de nem az első, hanem a második padsor szélére ült. Richtmann professzor ekkor, még továbbra is a nyitott ablakon kitekintve, így folytatta:
– XY, miért ült maga a második sorba?
Mindannyian döbbenten néztünk magunk elé. A mester pedig megfordult, és így szólt:
– Na látják, én nagyon jól tudtam, hogy ha azt mondom XY-nak, üljön az első sorba, ő – amilyen azeszpónem (szemtelen) – egészen biztosan a második padsorba ül majd. Hát akkor, a Jóisten mennyivel inkább tudja, mit fogunk cselekedni. Ettől azonban még szabad az akaratunk, és szabadon döntünk a saját sorsunkról…
Ábrám később is lelkesen kutatta a világ urát, teremtőjét, irányítóját. Egy darabig úgy vélte, a Nap lehet az; később inkább a Holdat hitte a mindenség urának, de aztán arra jutott, hogy az egyetlen isten nem látható és nem érzékelhető, és az ember csakis az alkotásain, cselekedetein keresztül ismerheti meg az istent.
Ábrám felesége, Szárai meddőnek bizonyult, nem sikerült teherbe esnie, de I-ten (a zsidók sosem írják ki az isten nevét) azt ígérte Ábrámnak, hogy egy nagy, áldott, isteni kegyet élvező nemzetség ősatyjává teszi, valamint megkapja Kánaán földjét, hogy ott éljenek.
Ábrám unokaöccsével, Lóttal, a feleségeikkel és a szolgáikkal együtt felkeredett, és eljutott Egyiptomba. Mivel attól félt, hogy szépséges felesége miatt bizonyosan megölik őt, kieszelte, hogy majd mindenkinek azt mondják, Szárai a húga, nem pedig a neje.
A Fáraónak – sosem derül ki, hogy melyiknek, mindig csak „a Fáraó” szerepel – nagyon megtetszett az asszony, ezért bőkezű, és a vándoréletben igen hasznos ajándékokért cserébe gyakorlatilag megvásárolta őt Ábrámtól.
Mózes I. könyve, 12.
„17. De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért.
18. Hívatá azért a Faraó Ábrámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy néked feleséged?
19. Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségűl. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.
20. És parancsola felőle a Faraó némely embereknek, a kik elbocsáták őtet és az ő feleségét, és mindenét a mije vala.”
Láthatjuk, hogy ki mennyire erényes, hogyan viselkedik: a gonosz, bálványimádó Fáraó jóhiszeműen vette magához Szárait, mégis büntetést kapott érte, de ennek ellenére sem kobozta el az őt szándékosan átverő Ábráméktól a nekik adott javakat. Ábrám, a pátriárka, a példakép ezzel szemben mai szóhasználattal élve striciskedésből szerezte a vagyonát.
Gondot jelentett, hogy Szárai továbbra sem esett teherbe, márpedig utódok nélkül nem egyszerű egy nemzetségfő dolga sem. Ezért Ábrám 86 éves korában, felesége biztatására, nőül vette Szárai szolgálólányát, Hágárt, aki nemsokára fiút szült, Ismáelt. Amikor a pátriárka 99 éves lett, feleségével együtt új nevet kapott az I-tentől: Ábrahámnak, népek sokaságának atyjának nevezték eztán, Szárait pedig Sárának, és szövetség köttetett I-ten és Ábrahám népe között, amit a rituális körülmetélkedéssel „pecsételtek” meg.
Ábrahám ígéretet kapott, hogy Sára egy év múlva fiút fog szülni, akit majd Izsáknak neveznek.
Érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, hogy megismerkedjünk Lóttal, Ábrahám unokaöccsével, aki Sodoma városában élt. Amikor két, számára ismeretlen vándort házába invitált, és a városbéli férfiak a helyi szokás szerint „meg akarták ismerni” az idegeneket, Lót ekképp rázta le a csőcseléket:
Mózes I. könyve, 19.
„7. És monda: Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot.
8. Ímé van énnékem két leányom, a kik még nem ismertek férfiat, kihozom azokat ti hozzátok, és cselekedjetek velök a mint néktekt tetszik, csakhogy ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mivelhogy az én hajlékom árnyéka alá jöttenek.”
A nők futtatása, úgy látszik, családi hagyomány Ábraháméknál.
A lányok szerencsére megmenekültek az „ismerkedéstől”, de később, Sodoma város és környékének pusztulása után, amikor a két lány az apjukkal egy hegyi barlangban éldegélt, így tanakodtak:
Mózes I. könyve, 19.
„31. És monda a nagyobbik a kisebbiknek: A mi atyánk megvénhedett, és nincsen a földön férfiú, a ki mi hozzánk bejöhetne az egész föld szokása szerint.
32. Jer, adjunk bort inni a mi atyánknak, és háljunk vele, és támaszszunk magot a mi atyánktól.
33. Adának azért inni bort az ő atyjoknak azon éjszaka, és beméne a nagyobbik, és hála az ő atyjával, ez pedig semmit sem tuda annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről.
34. És lőn másodnapon, monda a nagyobbik a kisebbiknek: Ímé a mult éjjel én háltam atyámmal, adjunk néki bort inni ez éjjel is, és menj be te, hálj vele, és támaszszunk magot a mi atyánktól.
35. Adának azért azon éjszaka is az ő atyjoknak bort inni, és felkele a kisebbik is és vele hála; ő pedig semmit sem tuda annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről.
36. És teherbe esének Lót leányai mindketten az ő atyjoktól.”
„E örö, e bódottá!” – talán Lót is ilyen szavakkal fogalmazta meg a családi körben megoldott szaporodás sikere feletti érzéseit.
Amint azt korábban említettem, Ábraháméknak el kellett menniük Egyiptomból. Vándorlásuk során a Filiszteusok országába jutottak el. Itt Ábrahám a már bevált trükköt alkalmazta, és azt mondta, hogy Sára – aki ekkor már olyan öreg volt, hogy „megszűnt nála az asszonyi természet” (1Móz 18,11) – nem a felesége, hanem a húga. Abiméleknek, a királynak annyira megtetszett e nemes matróna, hogy azon nyomban elvitette őt, de mielőtt a nászéjszakára sor kerülhetett volna, a királynak álmában megjelent maga az I-ten…
Mózes I. könyve, 20.
„3. De Isten Abimélekhez jöve éjjeli álomban, és monda néki: Ímé meghalsz az asszonyért, a kit elvettél, holott férjnél van.
4. Abimélek pedig nem illette vala őt, és monda: Uram, az ártatlan népet is megölöd-é?
5. Avagy nem ő mondotta-é nékem: én húgom ő; s ez is azt mondotta: én bátyám ő. Szívem ártatlanságában és kezeim tisztaságában cselekedtem ezt.”
A király, miután megúszta a kínos helyzetet, csak hogy szabadulhasson ettől a gyanús és veszélyes bandától – Ábrahám ugyanis beismerte, hogy Sára nemcsak a felesége, de a féltestvére is (1Móz 20,12) –, gazdagon megajándékozta őket, sőt, azt is megengedte nekik, hogy az országában bárhol letelepedhessenek.
Eltelt az a bizonyos év, és megszületett Ábrahám második fia, Sárától az első, Izsák. A boldog kispapa pedig – Sára akarata szerint – elkergette második feleségét, Hágárt, elsőszülött fiúkkal, Ismáellel együtt: egy kenyérrel és egy tömlőnyi vízzel felszerelve kizavarta őket a pusztába. Amikor már a szomjhalál fenyegette őket, Ismáel sírását végre meghallotta az I-ten (az Ismáel név jelentése: meghall az Isten), és forrást mutatott nekik. Attól kezdve Ismáel a pusztában élt az anyjával, majd később egyiptomi nőt vett feleségül.
Elérkeztünk Ábrahám történetének egyik leghírhedtebb epizódjához.
Mózes I. könyve, 22.
„1. És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok.
2. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatúl a hegyek közül egyen, a melyet mondándok néked.”
Ebben maradtak. Izsák vitte a máglyához való fát. Egy idő múlva megkérdezte, hogy mégis, „hol van az égő áldozatra való bárány”, amire Ábrahám e vészjósló szavakkal válaszolt: „Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam”. Amikor a kijelölt helyszínre értek, Ábrahám megkötözte Izsákot, és az oltárra, a farakás tetejére tette, majd magasra emelte kését, hogy levágja a fiát.
Mózes I. könyve, 22.
„11. Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok.
12. És monda: Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.”
Ábrahám Istene – annak ellenére, hogy elvileg mindentudó – ilyen módon szokott meggyőződni hívei odaadásáról, engedelmességéről.
A kereszténység
Lapozzunk most előre párezer évet és párszáz oldalt a Bibliában, egészen az Újszövetség első könyvéig, Máté evangéliumáig, ami…
Máté evangyélioma, 1.
„1. Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv.”
Az imént megismert családon belül maradtunk tehát, annak ellenére, hogy az evangélium elején leközölt genealógia, családfa nem különösebben hasznos, hiszen bár kiderül, hogy József Dávid király leszármazottja, de ő nem vér szerinti apja Jézusnak.
Jézus Krisztus a Biblia szerint körülbelül kétezer évvel ezelőtt született Bethlehemben, rendkívüli körülmények között. Anyját, Máriát, bár már el volt jegyezve Józseffel, megtermékenyítette a Szent Lélek. A szokásoknak megfelelően Józsefnek el kellett volna kergetnie az állapotos menyasszonyt, de Isten egy angyala megjelent az álmában és elmondta neki, hogy a magzat Isten fia, akit majd Jézusnak kell elnevezni. Az angyal egyúttal felidézett egy ószövetségi próféciát is, az Ésaiás könyvének hetedik fejezetében található 14-ik verset, ami így szól: „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek”.
Tekintsünk most el attól az apróságtól, hogy a Jézus és az Immánuel név között akad némi különbség, és hogy az idézett prófécia már annak kimondása idején, jó pár száz évvel azelőtt beteljesült, hiszen a helyes igeidő a múltidő lett volna: fogant, ráadásul az eredeti szövegben nem hangsúlyozzák a szexuális érintetlenséget, csak a hozzávetőleges kort határozzák meg (עלמה, almah), vagyis fiatal, házasulandó korban levő lányról van szó. Ne feledjük azonban, itt csak egy angyal beszél, aki nem tévedhetetlen! Sajnos, mégis sok bonyodalmat okozott a kijelentésével. Csaknem kétezer éve folyik már a vita a keresztények és a zsidók között arról, hogy az Ésaiásnál olvasható igerész krisztológiai pont-e. A zsidók természetesen tagadják, hogy Jézus Krisztus a messiás volna, a keresztények pedig – nos, tudjuk, ők mire képesek a vélt igazuk bizonyításának érdekében.
A keresztények azonban nem szoktak így leragadni a közönséges tényeknél, mert – egyébként teljesen érthető módon – fontosabbnak tartják azt, hogy számukra mit jelent Jézus Krisztus.
A keresztény elképzelés szerint Jézus Krisztus (a görög Χριστός, krisztus jelentése: felkent; a zsidóknál az uralkodókat nem megkoronázták, hanem olajjal kenték meg a hajukat és a szakállukat) nem más, mint az Isten fia – a Szentháromság egyik személye: a Fiú. Természetesen ez az az alappont, amit mind a judaizmus mind pedig az iszlám határozottan elutasít.
Sok keresztény kedvenc időtöltése a Bibliából való idézgetés. A Biblia olyan könyv, amiben minden benne van – és ha akarom, hát mindennek az ellenkezője is. Mivel a Bibliát tulajdonképpen mindenki csak fordításokon keresztül ismeri (és manapság már tudjuk, mekkorákat hibáztak vagy csúsztattak a fordítók), igen izgalmas és szórakoztató elfoglaltság a sorok böngészése.
Jézusnak rengeteg híres és kevésbé híres mondása található a Bibliában (és a Biblia kanonizálása folytán az abból kimaradt írásokban, az úgynevezett apokrifekben is).
Nézzünk meg most néhány Jézusnak tulajdonított idézetet!
Máté 5. „3. Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”
És tényleg: azok, akik beérik a különféle vallások válaszaival, akikben (már) nincsenek megválaszolatlan kérdések, úgy érezhetik, biztos helyen, a mennyországban vannak.
Máté 5. „17. Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem.
18. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik.”
Ez így, ebben a formában nem igaz, hiszen mostanában elég ritkák a halálra kövezések vagy az állat- és emberáldozatok, valamint a rabszolgák felszabadítása illetve adás-vétele sem központi kérdés, de Jézus is bevezetett néhány „újítást”.
Máté 5. „38. Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért.
39. Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.
40. És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is.
41. És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.
42. A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.
43. Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.
44. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket;”
Hiperidealista, teljességgel betarthatatlan javaslatok ezek, hiszen amíg egy társadalomban, közösségben csak egyetlen olyan ember van, aki nem ezek szerint él, az teljes joggal nézi majd kihasználandó baleknak a többieket, akik egy darabig talán elviselik a parazitákat, de az emberi természettől ez a fajta önkiszolgáltatás idegen.
Máté 6. „16. Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arczukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat.”
Vagyis senki ne legyen képmutató, ugye?
Máté 6. „19. Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják.
20. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.”
Mintha csak buddhista tanokat olvasnánk: ez a világ csak illúzió (mulandó), ezért amit itt szerez az ember, értéktelen, hiszen legkésőbb a halálával elenyészik a tulajdoni viszony. Ha viszont „szellemi” javakat gyűjt valaki, az örök. Feltéve persze, hogy tényleg lehetséges ilyen szellemi javakra szert tenni, és azok valóban örökkévalók.
Máté 7. „15. Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, a kik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belől ragadozó farkasok.
16. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajjon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy bojtorjánról fügét?
17. Ekképen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem.”
Hát ez az… A gyümölcs, vagyis az eredmény. Ha megvizsáljuk a különféle keresztény csoportokat (vagy bármilyen csoportot), a tevékenységük, létezésük eredményéből következtetni lehet azok alaptermészetére – már ha igaza van Jézusnak.
Máté 7. „22. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben?
23. És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.”
Nem zárható ki, hogy akik kalmárszellemükben vagy szerencsejátékos gyanánt, remélt jutalomért keresztények (szia, B. Pascal!), azok éppen a lényeget nem értették meg, és ezért nem is részesülhetnek abban, ami elvileg jó lehetne a kereszténységben.
Máté 10. „14. És ha valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja a ti beszédeteket, mikor kimentek abból a házból, vagy városból, lábaitok porát is verjétek le.”
Elképzelhető, hogy a „sárkány ellen sárkányfű” elvét követve ez az igevers a legjobb védelem az erőszakoskodó hittérítők ellen. Ha valakit esetleg zaklatna egy ilyen buzgó illető, kérem, próbálja ki rajta az idézet hatását. Én sajnos nem tehetem, engem messzire elkerülnek mind. :)
Máté 10. „34. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.
35. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt;
36. És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.
37. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méló én hozzám;”
Ezzel a kijelentéssel tovaszáll a békés, jámbor hippiről alkotott általános elképzelés. Így egy forradalmár beszél. Egy olyan forradalmár, aki a saját, korábbi kijelentésével (Mt 6,19) összhangban nem „evilági” szeretetlenségre utal, hanem arra, hogy ha az emberek egymással vannak elfoglalva, nem tudnak annyira leegyszerűsödni (már megint a buddhizmus és a taoizmus felségvizeire értünk!), ahogy arról korábban (Mt 5,3) már említést tett. Osho ezt úgy magyarázta, hogy az embernek jobb, ha fel tudja adni az egóját.
Máté 13. „9. A kinek van füle a hallásra, hallja.
10. A tanítványok pedig hozzámenvén mondának néki: Miért szólasz nékik példázatokban?
11. Ő [Jézus] pedig felelvén, monda nékik: Mert néktek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg.
12. Mert a kinek van, annak adatik, és bővölködik; de a kinek nincs, az is elvétetik tőle, a mije van.”
Jelenthet ez sok mindent. Például azt, hogy egyszerűen nem mindenkinek szól Jézus üzenete, és aki mégis minden áron csatlakozni akar hozzá, vagy akit erőszakkal hozzá terelnek, az nem hogy nem jár jól, hanem kifejezetten elbukik, meghasonlik önmagával. Biztos vagyok abban, hogy számtalan bukott személy példáját fel lehet idézni, hiszen ilyen tébolyult kényszerkeresztényekkel van tele a világ.
Máté 22. „17. Mondd meg azért nékünk, mit gondolsz: Szabad-é a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?
18. Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, monda: Mit kisértgettek engem, képmutatók?
19. Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig oda vivének néki egy dénárt.
20. És monda nékik: Kié ez a kép, és a felírás?
21. Mondának néki: A császáré. Akkor monda nékik: Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené az Istennek.”
Ez egy eléggé ismert idézet, de nem jellemző, hogy értenék az emberek. Mert jelentheti azt is, hogy Buddhának van igaza az arany középúttal kapcsolatban, és nem jó a túlvilágra készülődést túlzásba vinni – mert esetleg nem marad semmi abból, ami a túlvilágra készül.
Ennyi és ilyen lázítás után egyáltalán nem csoda, hogy az akkoriban hatalmon levő érdekcsoport úgy gondolta, hogy talán elég lesz e forradalmár ügyködéseiből, ezért tekintélyüket latba vetve elérték, hogy Jézust a hatályos törvények szerint fogják el és ítéljék el. Például istenkáromlásért, szentséggyalázásért – abba úgyis bármit bele lehet magyarázni.
Jézus történetének erre a részére itt nem térek ki, millióféleképpen interpretálták már, de a lényeg az, hogy a keresztény álláspont szerint Jézus meghalt, majd feltámadt – aztán felszállt a mennybe, és azóta is életben van.
Az iszlám
Körülbelül ezerötszáz évvel ezelőtt (a hagyományok szerint i.sz. 570-ben) Mekkában megszületett Mohamed (محمد), a iszlám vallás megalapítója, aki Ismáel leszármazottja, azé az Ismáelé, aki Ábrahám elsőszülött fia volt, és aki megmenekült attól, hogy apja égő áldozatként felajánlja az Istennek – itt tehát máris van egy aprócska nézeteltérés, hiszen a judaizmus és a kereszténység úgy tartja, hogy Izsák lett volna az áldozat.
Mohamed negyvenéves lehetett, amikor megjelent előtte Gábriel arkangyal, és attól kezdve húsz éven át tolmácsolta neki Isten, vagyis Allah (الله) szavait, amit az írástudatlan, ám jómódú próféta 114 szúrába, azaz fejezetbe szerkesztett és Koránnak (أَلْقُرآن) nevezett el.
Allah az utolsó prófétájául Mohamedet jelölte ki, de a muszlimok, vagyis az iszlám vallás követői valamennyi korábbi prófétát és küldöttet elismernek, köztük Jézust is, ám azt tartják, hogy Allahnak nincs, nem volt és nem is lehet fia. Az iszlám tehát a judaizmushoz hasonlóan szigorúan monoteista, míg a kereszténység esetében a kép jóval árnyaltabb, főleg a római katolikus felekezetnél, ahol egyes szenteket szinte félistenként imádnak, és akkor még Mária kultuszát nem is említettem.
Itt jegyzem meg, hogy az elterjedt „mohamedán” kifejezés rendkívül sértő egy muszlim számára, hiszen ők csakis Allahot imádják, és csak neki engedelmeskednek. Mohamedet ugyan a legfőbb prófétaként tisztelik, de a legfontosabb egyértelműen maga Allah. Feltűnő azonban, hogy a próféták nevét egy tisztességes muszlim csakis úgy írja le, ha utánabiggyeszti valami olyasmit, hogy „béke legyen vele”, (PBUH), de a Mohamedről készült karikatúrák miatti botrányra is élénken emlékezhetünk mindannyian. Mégiscsak félistenként tisztelik az egykori sivatagi rablót.
Ha már az iszlámmal kapcsolatos terminusoknál tartunk, a dzsihád nem szükségszerűen jelent terrorizmust, hiszen elvileg olyan küzdelemre utal, amit az igaz hitű muszlim saját magával szemben folytat (hasonlóan a zsidó felfogáshoz, akik a saját „rosszra való hajlamukat”, yetzer harájukat igyekeznek legyőzni), ez tehát szellemi síkon folytatott viadal volna. Ettől persze még javában folynak a terrorcselekmények – de ne feledjük: a pofozkodáshoz legalább ketten kellenek –, mert a Korán lehetőséget ad arra, hogy a hívő muszlimok akár fegyverrel is megvédjék a saját vallásukat, ha az veszélybe kerül.
Meg is védik: The Religion of Peace.
Tekintve, hogy napjainkban a közlekedés, a szállítás és a hírközlés rohamos fejlődésével egyre inkább csökkennek a távolságok, az emberek nehezen viselik a kultúrák, pontosabban az egymással össze nem, vagy csak nehezen férő kultúrák találkozásait, és teljesen érthető, hogy senki sem akar engedni, senki sem akarja feladni az addigi szokásait, világképét. A különféle előnyökből azonban mindenki szeretne részesülni – és máris nyakig süllyedtünk a kulturális alapú incidensek, háborúk mocsarába.
Mert vallás, jószándék, jámborság, istenfélelem és hit ide vagy oda: az ember csak ember marad, és kevesen vannak, akik valóban hajlandóak és képesek csakis szellemi kincseket gyűjtve lemondani a világi javakról.